Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

A szórakozott ember

mutatóujját fígyelmezetöen emeli. - A lélek! Mert vegyen úrfi például egy elefántot vagy egy lovat! Ha azt beülteti egy irodába, hát meg fog az tudni írni egy aktát, vagy ha szükséget érez, ki fog tudni menni oda, ahová kell?... Nem! Ezzel szemben az ember meg fogja tudni írni az aktát és ha ki kell mennie... - Hát igen, ez a lélek! - mondogatom magamban, bólogatva. Kezet nyújtok Gottesman úrnak. Jó volna, ha kiengedne az ajtón, ha nem nyomulna egyre közelebb, nem támaszkodnék a hasamnak, a szeme csillog a megvetéstől s a lelkesedéstől. Piszkos vagyok lapos fölényemben. Milyen megváltó szó sza­badíthatna ki e vörösen izzó galamb karmaiból? - Nem éhes, Gottesman úr? - kérdem. Két lágy tojást rendelünk neki, teát, rummal, - ha van odahaza! - vajas ke­nyeret. Az özvegy és fivére összeállítja a barátok listáját, akiknek gyászjelen­tés küldendő; a harmadik szobában már valaki hangosan nevet. A tisztiorvos belép, senkivel sem fog kezet, megvárja, míg kinyitják előtte az ajtókat, nem nyúl a kilincshez, a halotti bizonyítványt leteszi az asztalra, elmegy. Csak holnapután lehet temetni. Most a nagy szobában ülök, a gyászolók károgó csoportjában. Odaátról a halottas szobából néha áthallatszik a galamb éneklő dünnyögése, egyszer ki­nyílik az ajtó, apró léptekkel kitáncol rajta a szent s a fürdőszobába penderül, kezet mosni. A lélek! Kis gügye mozdulatokkal mosakszik, habozva, mintha már nem igen emlékeznék, hogy is kell... Hat órakor megérkezik a hullaszállító. Késett. (Szeretőm a kávéházban vár). A gyászolók félrevonulnak, a fürdőszobába ülnek, hogy ne lássák, ami­kor kiviszik a holtestet. - Kivasalták a zsebkendőket végre?... Épp jókor, há­rom zsebkendőt, egy lepedőt, egy inget, egy gatyát a koporsóba kell tenni! - A koporsót négy megtermett hórihorgas fickó hozza, az egyiknek égő vörös sza­kálla van, az arcuk kicsattanó tubarózsa, izmosak mint a bivaly, dörgő léptek­kel haladnak át a szobákon. - Halkabban! - mondom. - Az özvegy szívbajos! Halkabban lépkednek, előzékeny mosollyal arcukon, emberevők gyengéd­sége mozdulataikban. Az egyik lerántja a halottról, a lepedőt, oda sem néz, bal kezével szórakozottan babrál szakállában. Egy másik próbaképpen fel­emeli a halott sárga karját, s a magasból visszaejti: hogy nem törik-e le a vé­kony csibecsont? A következő pillanatban négyen, két karjánál, lábánál megfogják a hullát s egyetlen lendülettel leemelik a koporsóba. A koporsó dörög. - Hó-rukk! - mondom magamban utólag, meglepetve. Kinézek az ablakon. Odakünn alkonyodik, már a lámpákat gyújtogatják. Lefelé megyünk a lépcsőn, elöl a koporsó, a koporsóban erélyesen dobol a halott, minden lépcsőfok egy ütem, tíz percig tart míg leérünk. Hátam mögött mormogva táncol az imádkozó szent. A négy díjbirkózó beemeli a koporsót az

Next

/
Thumbnails
Contents