Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Itthon

Mihály erre azt felelte, hogy a rendőrség pontosan erre való, a rend őrzésére, s hogy a közegeknek mindenképp el kellene kapniok minden tolvajt, mert ha csak egyet is futni hagynak, hát az véres igazságtalanság mindazokkal szemben, akiknek tettükért bünhődníök kell. Ám az asszony, akinek másnap ötre munkába kellett mennie, nem nagyon vette jól az erkölcsi fejtegetésket. Mihály kénytelen volt nyugovóra térni, s nagyot sóhajtott, amikor cipőjét vetette volna épp le, de hát nem volt mit lábáról lehúznia. Egyetlen, frissen talpalt, erős pár cipőjéről volt szó. Másnap zsákvászonba bugyolált lábbal ment be a rendőrőrszobára, ahol azonban az ügyeletes kurtán-furcsán, türelmetlen vállrángatásokkal rázta le magáról. Szeretett volna legalább az őrmesterrel beszédbe elegyedni, ez azonban felpödrögette bajszát, gunyoros pillantást vetett Mihályra, majd azt tanácsolta neki, menjen a pokolba. A jóindulatúan pislogó cipészsegéd még elképedtebb arcot vágott, - aztán ment a Zrínyi utcai központba, onnét a kerületi kapitányságra, elálldogállt pár órát mindenféle folyosókon, hivatalnokokat, írnokokat, szolgákat állított meg, akit csak bírt, ámult haragjukon vagy együttérző mosolyaikon, végül aztán, hogy semmi követ mozdítatlan ne hagyjon, a talált tárgyak hivatalába is ellátogatott. A hivatalos helyeken még nevetségesebbnek tűnt fel alkalmi lábbelije, hihetetlenebbnek, mint künn az utcán. Délután felkeresett egy ügyvédet, aki elnézően bánt vele, nem dühödött fel, egyszerűen elküldte. Ahogy késő este hazaért, felesége nagy hangerővel fogadta, mert közben Mihály megfeledkezett négyéves gyerekükről, aki egész nap felügyeletlen maradt, gyalázatosan éhes volt, és bömbölt. S feleségének is, aki holtfáradtan érkezett haza a gyárból, szintén kellett volna készíteni valami vacsorát. Reggel a megrabolt a szokottnál korábban kelt, főzött ezt-azt, ami szükséges volt aznapra, s nyolckor már odaállt a Bulcsú utca torkolatához. A fal mellé húzódott, így vette szemre a járókelőket, akik a viadukt alól kijöttek. Elsősorban ruházatuk érdekelte, a cipőre azonnal rá kell ismernie. Tízig kellett igencsak élesen figyelnie, rengeteg láb bukkant elő a mélyből, aztán délig ritkult kicsit az áradat, de délután, majd este megint oly sűrű lett, hogy Mihály csaknem beleszédült. Közben szerencsére mindig akadtak negyedórák, amikor lehunyhatta a szemét, pihenhetett egy kicsit. Feje fölött ott dübörögtek a Nyugati pályaudvar szerelvényei, a szél lenyomta a füstöt az utcára, s porral keverten, Mihály orrába vágta. Nem volt könnyű őrség ez, végképp nem kellemes, de az együgyűen ötletes cipész makacsul kitartott; tudta, igaza van. Negyedik nap felesége felhagyott a szidásával - hogy tökfej, fafej -, inkább megadta magát sorsának. Mihály egyszer el is vitte magával őrhelyére a gyereket, de nagyon zavarta annak izgése-mozgása, másnap inkább otthon hagyta