Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Jaj... jaj ... hát akkor kihez imádkozzak? - zokogott fel hangosan. - Kihez imádkozzak? - kiáltotta a csukott ajtó felé, titokban remélve, hogy valaki, egy meleg, élő, hangos hang felel majd neki, megfelel neki. Megint elővette a sírás. Súlyos, mély harag töltötte el szívét s most már lehetetlen, félelemteli dühében zokogott. „Megtagad ... megtagad" - csengett megint fülében anya sikoltó szava és látta, amint apa teljes erejéből rúgja ... rúgja anyát. Egyszerre csak egy a szomszéd szobában becsapódó ajtó dörrenése, reszkettette meg a kisfiút. Elállt a sírása, felugrott és szaladt az ajtóhoz. Bentről ideoda rohanó lépések zaja hallatszott. A kisfiú megismerte apa lépteit. A harag szinte görcsökbe húzta szívét, halkan kinyitotta az ajtót, hogy rárohanjon apára,... hogy rákiáltson ... maga se tudta mit fog tenni. Dermedten állt meg a nyitott ajtóban. Apa háttal állt az ajtónak, most mozdulatlanul állt, kabátja az asztalon hevert. Ingén, a kézelő táján egy nagy véres folt, hátán összekulcsolt keze fekete a rászáradt vértől. Most megindult apa. pillantása átsiklott a kisfiú felett, de nem látszott észrevenni, lassan kiment a folyosóra nyíló ajtón. A kisfiút most már semmi sem tartotta vissza. Átrohant a szobán és felrántotta a hálószoba ajtaját. Anya a nagy karosszékben feküdt. De élt. - Anya él - kiáltotta a kisfiú s végtelen boldogság ömlött el szívében. Megállt s lassan nézte anyát. A fájdító öröm vastag könnycseppeket gördített szeméből, mozdulatlanul állt egy helyben, lába szinte a földbe gyökeresedett. Anya halványan, mozdulatlanul feküdt a karosszékben. Arcán keresztbe keskeny fehér kötés feszült, amely homloka tájékán már erősen veresedett a folytonosan buzgó vértől. Szemét most lassan ráemelte a kisfiúra. De ahogy megismerte, felegyenesedett a széken s kezével rámulatva, rikácsoló, könnybefutó hangon kiabálta: - Menj ki ... menj el azonnal ... nem vagy a fiam ... megtagadtál ... menj el azonnal ... menj el... ne lássalak. A kisfiú nem bírt megmozdulni, hangja se támadt, moccanni se bírt, rémülten üvegesedő szemekkel bámult anyára. És most visszahanyatlott, hangja elhalt, és szája még örökké morzsolgatta: - Menj el... menj cl... ne lássalak. A kisfiú lassan megfordult s visszament az ebédlőbe. Apával nem találkozott. Leült a díványra s maga elé bámult. - Anya él ... anya él - mondogatta gépiesen halkan, de az előbbi heves, lényét elárasztó örömet már nem érezte. - Elkergetett... anya elkergetett - sírt fel megint hangosan s fel-alá szaladgált a szobában. Testét rázta a zokogás.