Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Mindennek apa az oka ... mindennek ő az oka ... utálatos ... piszkos mondogatta magában s előbb már lehűlt dühe most teljes erővel újra felforrt. Ökölbe szorította kis kezét s kiabálva, ideges ugrándozások közben, lábával toporzékolva hadonászott a levegőben. Könnyei szájába csurogtak, sós ízük torkát szorította. Hirtelen elhatározással ismét benyitott a közbülső szobába. De apa még nem tért vissza. Csalódottan, de azért némileg megnyugodva visszafordult, amikor szeme egyszerre megakadt az asztalon fekvő kabáton. Hozzálépett s szórakozottan elgondolkodva végigsimított rajta. Majd dühösen markolt bele és teljes erejéből öklével rávert. Szeme a távolba nézett, gondolkodott valamint. Végre elhatározta magát. Visszasietett az ebédlőbe s az asztal fiókból lázas sietséggel előrántott egy irkát. A felénél szétnyitotta s kitépett belőle egy dupla lapot. De heves sietségében oly erőszakosan tépte, hogy kettészakadt a papír s még két-három ívvel kellett megpróbálkoznia, míg végre egy épen került kezébe. Leült az asztalhoz s ceruzával nagy, vastag, egész oIdamagasságot betöltő betűket pingált rá sietve, remegő kézzel. Forró, tépdeső izgalom szállta meg. Alig bírt lélegzethezjutni, szeme forrón csillogott, szája két szélén lecsurgott a nyál. Mikor elkészült, felugrott s felrántotta a kis szekrény ajtaját. A földre dobálta ki, mivel sem törődve minden könyvét, törékeny játékszerét, dühösen szanaszét a szobában, míg végre megtalálta az enyves üveget. A papír hátát gondosan beenyvezte. Azután óvatosan az ajtóhoz lépett s bekukkantott, befülelt a résen. Oly remegő izgalom fogta el, hogy a félfának kellett támaszkodnia. Percekig állt az ajtó mellett s nem tudta magát rászánni, hogy belépjen. Hátha apa ott áll az ajtó mögött s megüt véres kezével! Visszafordult, a papírt az asztalra tette s kisompolygott a folyosóra. Végignézte, végigtapogatta, egy lélek se volt ott. Némileg megnyugodva tért vissza, kezébe vette a papírost s megint megindult az ajtó felé. De alig pár lépés után már megállította a félelmetes szívdobogás, könnyei megeredtek, dühösen, fájdalmasan bámult az ajtóra. S egyszerre egy hirtelen ugrással nekivetette magát. A szoba még üres volt. a kabát ott feküdt az asztalon. Odarohant, simára lapította a szövetet, feje zúgott, figyelni se bírt. A kabát hátára ragasztotta a papírost. Önfeledten, percekig bámult azután művére. Nagy, otromba betűkkel, gúnyosan szemébe vigyorgott a felírás a kabát kellős közepéről: - Én egy utálatos ember vagyok. Megrázkódott s gyorsan elugrott a másik szobába. De alig hogy beért, eszébe jutott, hogy a kabátot visszájára kell fordítani, mert különben apa észreveszi a papírost. Megindult az ajtó felé, de útközben le kellett ülnie a padló-