Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

nél megreccsent a padló, úgy hogy félelmében felkiáltva, megállt. Egyedül volt a lakásban. Kívül az utcán csupa idegen ember. Eszébe jutott, hogy nagynénje hozzájuk készülődött, hiszen látta, amikor cukrot vett és reménykedve figyelt a kapu felé. De már a következő pillanatban elvesztette egész bátorságát, nagynénjéről teljesen megfeledkezett s rémüldözve bámulta az örökké csukott ajtókat. Ugatás hallatszott az utcáról. Felismerte Kuvasz hangját s egyszerre forró vágyat érzett, hogy megláthassa, azonnal megláthassa a kutyát, cirógathassa, magához ölelje. De helyéről nem mert elmozdulni. Az ugatás megszűnt. Azt hitte, hogy Kuvasz most bejön a lakásba, egyenesen bejön a szobába, őhozzá jön s majd lefekszik lába elé. Erősen hitte, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy meg fog történni. Számította, hogy mennyi ideig tarthat, amíg a kutya befordul a mellékutcába, belöki a konyhaajtót, ott szaglálódik egy darabig, azután végiglohol a hosszú folyosón és boldogan beront a szobába. Erősen fülelt, nem hall-e a konyhában valami zajt. Percek teltek el, de az ajtó csak zárva maradt. - Hátha nem talált még ide? - bíztatta magát a kisfiú s mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva várt. Egyszerre kitört rajta a kétségbeesés. Megértette, hogy Kuvasz nem fog eljönni. - Jaj ... jaj ... jaj ... anya, hol vagy, édesanya, drága, jó anya? - sírta hangosan. - Anya ... anya ... hallod, egyedül vagyok ... egész egyedül! - kiáltotta hangosan, legyőzve remegő félelmét. Senki se felelt. A kisfiú egyedül volt a lakásban. Most eszébe jutott valami. Lassan letérdepelt a földre s imára kulcsolta kezét. Most minden baját, keserűségét el fogja mondani, mindent, de mindent elmond. Belekezdett a fohászba, de rögtön rá elhallgatott. Elgondolkodott. S közben kezei lassan szétváltak, csüggedve felállt. Leborult a díványra, könnyei újból megeredtek. - Minek imádkozzak? - gondolta s kezét erősen rátapasztotta zúgó, fájó fejére. - Hiszen a jó isten nem hallgat meg, hiszen az előbb se hallgatott rám, pedig olyan nagyon kértem ... Jaj mi történt? ... Jaj ...jaj ... anya! Harag lobbant fel kis szívében. - Igaza van a Rostás Palinak ... anya hazudott, mindenki hazudott, az csak mese, hogy van isten ... nem igaz ... nem igaz. De hiszen akkor apa a hibás, mert ha igazán nincs isten, akkor csak apa tehet arról, hogy megverte anyát ... Mit csinált apa? ... Megverte ... megverte anyát... Megölöm érte. Felugrott, kis keze ökölbe szorult, szeme haragosat villámlott. De már a következő pillanatban csüggedten visszarogyott a díványra.