Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

alig tudta, nem gondolt vissza a történtekre, csak valami nagy fájdalmat érzett, szívén, testén elömlő rettenetes fájdalmat. Görcs szorította torkát. S csak egy szó kínozta folyton az agyát: „megtagad" - mondja anya s feléje mutatott remegő karjával. Nem fogta fel tisztán a szó jelentését, de valahányszor eszébe ötlött, velőkig ható fájdalmat érzett s felsikoltva egyre erősbödött a sírása. Arca veresre dagadt, erős szúrásokat érzett szemében. Felkelt s az ablaknak támaszkodott, a redőny szük nyílásain keresztül bámult ki a napfénytől vakító fehér utcára. S egyszerre eszébe jutott: hátha véres még az arca. Megrázkódott s a tükör elé ugrott. Hosszan bámulta képét, azután csendesen leült a dívány sarkába, kicsire, egészen kicsire összehúzódzkodva. A vér fejébe szállt, egyszerre határtalan düh töltötte meg a kis szívét. Megfeszült a teste, valakit meg kellett ölnie. Valami idegen embert vagy kutyát meg kell ölnie. Igen, a Kuvaszt, a piszkos Kuvaszt. Forró gyűlölet fogta el, felugrott, hogy kiszalad és megfojtja a Kuvaszt. Megfojtja, vagy pedig agyonveri, igen agyonveri a rézmozsárral, addig üti a koponyáját, amíg széjjel nem törik. Kongani fog a Kuvasz koponyája, a vér szét fog freccsenni s ő folyton fogja ütni teljes erejéből, magasra emeli karját s úgy sújt le rá, nagyot fog szólni a mozsár, sokáig folyton fogja verni. S már érezte karjában az elfáradás fájdalmát. Egyszerre megborzadt: - Anya! - kiáltotta félhangosan - hol vagy, anya? Halotti csendben terült el az egész lakás, csak az utcáról hallatszott be egy ember keményen csapkodó gyors lépése. A másodperceket hangosan verte az óra szíve. - Anya! - kiáltotta újra a kisfiú s rémüldözve figyelt a szomszéd szobába. Lassan, minden ízében remegve, megindult az ajtó felé. Hirtelen támadt félelme szinte elvette az eszét, levegő után kapkodva, zavarodottan körülnézdegélve lépkedett előre. - Hol van anya? ... Mi történt anyával? Megállt s lenézett a földre. - Jaj... jaj mi történt anyával? - sírt fel hangosan. Egy székbe kapaszkodott, görcsösen megmarkolta Érezte, hogy teljesen egyedül van. elhagyatott, mindenki elhagyta, üres az egész lakás, örzsi is elhagyta, meg a szobalány, egyedül van a lakásban s olyan nagy a lakás és sötét. Egyedül van, egyedül, nincs senkije, aki szereti. Kihez menjen, kinek mondja el, hogy fáj a szíve, hogy sír? Egész testében remegett, azt hitte, hogy mindjárt megfullad, hogy összedől a ház s a díványhoz menekült, erősen megkapaszkodott a támlában. Forró vággyal és félelemmel nézett a csukott ajtókra, de azok nem mozdultak. Ki akart menni a konyhába, mert hiszen hátha visszajöttek azóta a cselédek s már meg is indult az ajtó felé, de az első lépés-