Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Tedd meg Istenem ... tedd meg. Lassan kinyomta a kilincset. Nagy meglepetésére egy lelket se talált a konyhában, pedig a fazékokban sistergett az étel. Gyanakodva figyelt, várt, nem jön-e az Örzsi. Majd óvatosan a sporherthez lopódzkodott s egy kék bádogedény fedeléhez nyúlt, mert abban sejtette a húst s meg akart győződni, vajon tényleg paprikás lesz-e ebédre. De majd hogy meg nem pörkölte az ujját, felszisszenve kapta vissza s fájlalva körülnyalogatta. Egy konyharongyhoz nyúlt, duplájára hajtogatta, úgy emelte le a fedelet. Orrába szállt hirtelen a paprika illata, úgy hogy prüsszögnie kellett s ezért durcásan ott is hagyta az egész pancsot, mérgesen tüsszentve még egy-kettőt. Felneszelt, nem zavarja-e majd senki, majd megnyugodva a sárga konyhaszekrényhez osont s gyorsan felrántotta ajtaját. Ott álltak sorban a kék pléhedények a fekete felírással: mazsola, rizs, mandula, cukor. Csettintett egyet nyelvével nagy örömében, hogy íme, mind együtt van a kincs s szabad a vásár s már gyömöszölte is zsebébe az első maroknyi mazsolát. De egyszerre csak abbahagyta. Komolyra vált az arca s elgondolkodva szemlélgette a kék pléhedényeket. S azután habozva belenyúlt a zsebébe s apránkint visszarakosgatta a mazsolát, kifordította a bélést, egy szemnek se szabadott benne maradnia. Óvatosan visszahelyezte a fedelet s rácsukta az ajtót. - Tedd meg édes jó Istenem ... tedd meg ... A szakácsné még mindig nem tért vissza s ez végül is meglepte a kisfiút. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság lopódzkodott szívébe. Egy darabig még szaglálódzott a sporhert felé, azután óvatosan kinyitotta az előszoba ajtaját. Halotti csend terült el a lakásban. Remegve fülelt a hosszú, ablaktalan, sötét folyosó végén lévő ebédlőajtó felé, de semmi nesz sem hallatszott. Egyszerre csak suttogás ütötte meg a fülét. Erősen figyelt, de nem vette ki az értelmét. Ezért halkan, lábujjhegyen, lélegzetét is visszafojtva, megindult az ajtó felé. Két fehér alak állt mozdulatlanul az ebédlő előtt. Heves ijedtséget érzett, maga sem tudta, miért. Szorosan a fal mellett, észrevétlenül eljutott közelükbe. A nyomasztó, hideg csendet csak elfojtott suttogásuk szakította meg. Háttal álltak a kisfiúnak, nem vehették észre. S különben is úgy látszott, erősen figyeltek az ebédlő felé. Örzsi néha a kulcslyukhoz is lehajolt. - Látsz-e valamit... néném? - A zárban hagyták a kulcsot... nem igen látni. - Jaj te ... én úgy remegek ... a lábamba szállt az ijedtség, olyan nehéz, mint a vas. - Hát nem is csoda ... hallgass most! - No mi az? Hallatszott egy kis idő múlva. Örzsi hangosan lélegzett.