Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

De miért is voltam oly ügyetlen? A sok virrasztástól, az éhségtől annyira elfáradtam, hogy észre se vettem, elaludtam. S csak késő este ébredtem fel, mikor már minden csendes volt, mindenki hálni tért, sötét volt a konyha is. Pedig ma estére vártam Kriskát. Hiszen tegnap csak véletlenségből találkoztunk, úgy kellett lennie, hogy ma eljön. - S tán oda is ért már s tán el is ment, hogy üresen találta a szobát! Nem bírtam szaladni, oly kimerült s gyenge voltam. S amúgy sem bíztam benne, hogy még ott találom, legföljebb ha levelet, üzenetet hagyott részemre. - S az egész délutánt átaludtam! Sötét volt a szoba s bár nyitva volt az ablak, sehol cédulát, levelet nem találtam. Virág se volt az asztalon. Éjfélkor hangos kurjongatás vert fel álmomból. Egy csapat legény vonult végig az utcán, de női hangok is kisikoltoztak a mulatozó lármából. Gondoltam, hogy felkelek s megnézem a csapatot. De nem tettem meg. Minek is? Féltem, hogy ... hogy megzavarják nyugalmamat ... s aztán majd megint nem tudok aludni. Bár ez a félelem teljesen alaptalan volt, mert hiszen mit keresett volna Kriska ebben a társaságban, hiszen teljességgel lehetetlen volt, hogy közöttük legyen. De a nagy lárma elűzte álmomat s csak virradat felé szenderegtem el kissé. De alig egy órát aludhattam, felüzött a félelem, hogy elkésem. S tényleg már az utcán szemben találkoztam Kriskával. Elfordultam, de már hiába volt, meglátott. Friss volt, mint a hajnali rózsa, kacagva védekezett a rohamozó, szoknyát hajtó szél ellen. - Fogja már maga is, mert elvisz a levegőbe ... hüh ... hüh, aztán keresheti a nyomomat - kiáltott rám. Hol magázott, hol tegezett. Már régóta feltettem magamban, hogy megkérdem az okát, de nem igen találtam rá alkalmas pillanatot. Nem szerettem, hogy magázott s most indokolatlan düh fogott el, rekedten kifakadtam: - Hol jártál az este? - Másutt! - felelte s rám kacsintott. Szemtelen volt, mint egy ... mint egy cseléd. - Kiugrik a szeme, mit mereszti olyan rettentő dühösen?! - figyelmeztetett hangosan nevetve. - Aztán, ha meg nem sértem, kinek mi köze hozzá, hogy hol járok én este? Én se kérdem magától, magának is jobb dolga lehetne. Agyamba szállt a vér, minden önuralmamat elvesztettem. Cseléd, cseléd, egy nyelvelő cseléd állt előttem, akit pofon kell ütni, úgy szájon vágni, hogy földre kushad (a szajha). De nem tehettem meg. Mert, hogy karomat felemeltem elvakult szemmel, lecsukott szemmel, egy meleg szájat éreztem szájamon, két meztelen kart nyakamon, Kriska megcsókolt a nyílt utca közepén.