Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

szabadulni. Kriska is mögöttük szaladt vihogva s nagyban bíztatva a gyerekeket. - A farkát fogd! ... - kiabálta s előttem elszaladva, arcomba nevetett. Ráborultam a párkányra, karomba temettem fejemet. Nagyon fáradt voltam. Este tíz óra felé, akkorára már teljesen kihalt az utca, Kriska az utcáról benyúlva, megérintette karomat. Felriadtam, idegenül, fáradtan néztem rá. - Nyisd ki az ajtót, rózsám - szólt rám vidáman. Arca egymagasságban volt az ablakpárkánnyal, ha karomat kinyújtom, épp elérhettem volna a torkát. Meggyújtotta a gyertyát s leült velem szemben. De mikor arcomra pillantott, rémülten felugrott. - Mi baja van már? ... Olyan a képe, mint a kerek sajt. - Szeretsz, Kriska? - kérdeztem s erősen szembenéztem vele. Úgy vettem észre, hogy megrebbent a pillája. De már a következő pillanatban elém térdelt, csókokkal borította kezemet. Átkarolt. - Édes szívem - suttogta szenvedélyesen -, egy az Isten, de téged még annál is jobban szeretlek. Felsegített a székről, a díványra vezetett s ott lefektetett. Hogy meghallotta, hogy éhes vagyok, felugrott és elszaladt. Lihegett a nagy futástól, mikor viszszatért, kosár eledellel kezében. - Kriska, holnap elutazom - szóltam rá, érzéketlenre erőltetve hangomat. Halványra vált képpel nézett rám. - El kell utaznom ... egy napig sem maradhatok tovább. Nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta fejét. S hirtelen felzokogó sírással rám vágódott. Még vártam. Tudtam, hogy komolynak hiszi szavamat s hogy azért sír, mert ígéretem dacára sem viszem magammal. S szemrehányásokra vártam, kitörő, gyűlölködő szemrehányásokra, erőszakra. Vártam erre, mert akkor egyszerre megéreztem, hogy szeret. De nem szólt egy szót sem. Sírása mind hangosabb, szenvedélyesebb lett s hangos jajveszékelésbe fúlt. Átöleltem, magamhoz vontam, erős hittel, végtelen boldogságban. - Édes szerelmem, ne sírj ... együtt utazunk ... nem hagylak el soha. Mikor végre mindketten megnyugodtunk, megállapodtunk abban, hogy csak jövő héten utazunk. Kriska akarta így. Pedig én nem szívesen egyezem bele, féltem, minden egyes naptól féltem. És c félelmem meg akkor éjjel egyre növekedett. Kriska sietett haza. De nem engedtem, még valami kérdezni valóm volt s bárhogy halasztottam, gyáván, dobogó szívvel, elhatározásomat meg nem változtathattam. Unos-untalan nckikczdlcm, de torkomra akadt a szó s ijedten elhallgattam. De meg kellett történnie. Letérdeltem előtte.