Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

kezemet csókolta, hanyatt estünk, átölelt, arcomra szorította forró arcát, szemében könny csillogott. - Egyetlenem - suttogta, tüzelő lehelete szájamat égette -, édes rózsám ... szívem vére ... hiszen soha senki mást úgy nem szerettem, mint téged. Elejtette magát a padlóra, hangos zokogásba fúltak szavai. - Hiszen már most elemészt a félelem, hogy elhagysz ... ne hagyj el ... egyetlen szerelmem, ... mert megöl a fájdalom! Tanácstalan voltam, ijedezve bámultam e boldogító, hatalmas szenvedély kitörését. Vonagló sírása fel-felcsapott. szinte fuldokoltam görcsös ölelésében, forró könnyei arcomat áztatták. Felemeltem, lefektettem az ágyra s melléje ültem. Megfogta kezemet, szájához vonta, csókokkal borította. Szégyen és boldogság tüzpírja lepte el arcomat. Soká, nagyon soká tartott, míg végre megnyugodott. Kissé elsétáltunk a holdfényben a ház előtt, vonító kutyák kísérték lépteinket. Kriska belerúgott az egyikbe, sántikálva, nyivákolva oldalgott el. Messziről visszamorgott s ránkvicsorította fogát. - Ezt ni - nevetett Kriska, hátulját mutogatva feléje. - Nem, nem ... ma még nem szólok neki, még nem tanítom ... hiszen ma oly boldogok vagyunk, minek zaklatnám - határoztam el. Karonfogtam s bementünk a szobába. Megállt a nagy, földigérő tükör előtt. - Miért (fordítsz) fordítasz nekem hátat, (Kriska) Kriskám? - Ejnye hát ott tán nem vagyok szép ... nézze csak jól meg ... megéri a fáradtságot! Gyertyát gyújtottam, vékony, sárga lánggal égett csak. - Gyújtson csak (meg) még egyet... kettő égjen - parancsolt rám s tetszelegve forgolódott a tükör előtt. - Jöjjön ide ... meggyújtotta már? ... Aztán most vetkőztessen le meztelenre ... itt a tükör előtt... hadd látom, milyen vagyok csupaszon - nevetett. - No de egész meztelenre ... érti úrfi ... aztán nehogy elszégyellje magát ... siessen már... jaj istenem, olyan kíváncsi vagyok! Nyújtózkodott, cirógatta testét. Átölelt. - így csinálják a dámák is, ugye? ... Mesélte egyszer a Pista, hogy ő is ... aztán, hogy olyan fehér volt annak a bőre ... hát ennél fehérebb nem lehetett... mondja úrfi? - Ánglius szappannal mosakszom ám - dicsekedett -, meg a körmömet is piszkálom, ahogy a pénztáros nagysága szokja ... szép-e? Nagyokat hahotázott, meztelenül, csípőre tett kézzel táncolt a tükör előtt, fejét meg-megrázta, nagy, selymes haja átcsapódott a vállán.