Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
De annyi önuralmam még volt, hogy alvást tettetve, hosszan, hangosan lélegzettem. Csend. Majd megkopogtatta az ablakot... egyszer ... kétszer ... mind hangosabban. Örült izgalom vett erőt rajtam, szinte elordítottam magam attól való félelemben, hogy elmegy, hogy itthágy, ha nem felelek neki. De már a következő pillanatban cipő súrlódása, szoknya suhogása hallatszott, majd megreccsent a padló s félig nyitott pillám alól láttam, hogy az ablakon bemászva, lábujjhegyen, halkan közeledik felém. Megreccsent az ágyam, megállt. Ismét bátorságra kapott s megindult. Ekkor már hatalmas, diadalmas hahotával nevetett bensőmben a mindent elárasztó boldogság. Ide-oda forgolódtam, nyögtem, mint a nyugtalan alvó, paplanomat rugdaltam, hangos hortyogásba fúltam. Mellém ért, leült az ágy szélére. Forró combja arcomat súrolta. Homlokomon éreztem keze érdes simítását. Hirtelen nagyot tüsszentettem. Elkapta kezét, halkan sikoltott egyet. Diadalmasan, huncutul röhögtem magamban, végtelen boldogság láza emésztett. Kriska nyugtalanul fészkelődött egy ideig, úgy látszik, nem mert felkelteni. De aztán hirtelen elhatározással felcsapta a takarót s rámvetette magát oly vad erővel, hogy fulladozva lihegtem szótlan, (fojtó) forró ölelésében. - Drága úrfi ... szívem ... galambom - becézett később minduntalan s mikor reggel felé nagyot ütve hátamra, álmomból felriasztott, rögtön (megdöbbenő) megrebbenő alázatos ijedelemmel leste, hogy nem haragszome, amiért felzavart, megijesztett. Ágyam felé térdelt s hosszan csókolgatta kezeimet. Halálos szégyenérzet szállt meg, vérpirosra vált arccal ugrottam fel s elrántottam csókjaitól nedves kezemet. - Hát ilyen ez a „piszok paraszt", akit megvettem, akit kutyába se vettem, gyaláztam magamban ... hisz nem is érdemlem meg. Mellétérdeltem s átöleltem. A felkelő nap besütött az ablakon. Felöltöztünk. A jegyzőék már ébren voltak, hangos beszélgetésük behallatszott a tornácról. Kriska sietve az ablakhoz lépett, de arcára csapott kézzel, hangos jajjal fordult azonnal vissza. Népes volt már az utca, emberek sürögtek a ház előtt. - Dehogy mész ki az ablakon - kiáltottam rá, hozzáugrottam s csókokkal bontottam. - Velem jössz ki... velem együtt az ajtón! Hálás, boldogságtól ragyogó arccal tekintett rám. Megfordítottam a kulcsot a zárban. Hangos szívdobogás árulta el izgalmamat. - Mit törődöm velük ... mi közöm hozzájuk?
