Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
Gyávasága teljesen kihozott a sodromból, nekirohantam az ajtónak s két olyat rúgtam rajta, hogy rengett belé a ház. Vártam: gyáva hallgatás a tornácon, csend, egy kukkot sem mernek szólni. - Buta parasztok! - ordítottam hangosan s avval újból levágtam magam a díványra. Vizes zsebkendőt borítottam arcomra, kezemet zsebre dugtam, a legyek nem háborgattak többé s így csakhamar elaludtam. Mire felébredtem, már arcomba sütött a hold. A bútorok fekete árnyai (rezegtek) lebegtek a fehér falon, teljes csendbe merült már a ház. Kinyitottam az ablakot, tücsök éles ciripelése szólt odakint, egy lélek se járt már az utcán. A holdfénynél megnéztem az órát, tizenegy felé járt az idő, átaludtam a vacsorát, pedig éhes voltam, korgott a gyomrom. A szomszéd szobából tisztán áthallatszott a házaspár hangos hortyogása. - Ha felkelteném őket - gondoltam - nem ... nem ... nem szabad megtennem, miért bosszantanám őket folyton ... hisz nagyon kedvesek hozzám,... de utálatos söpredék nép ez,... de mégsem tehetem. Mindazonáltal hangos léptekkel jártam fel-alá a szobában s fütyörésztem, titokban remélve, hogy mégis csak felébrednek. Mind hangosabban tettemvettem, de gyűlölt hortyogásuk csak nem szakadt abba, úgy, hogy a végén már szinte toporzékoltam az ideges, gyötrő türelmetlenségtől. Neki mentem egy széknek, hogy az véletlenségből dűljön fel, de nem sikerült. Erre dühömben felrúgtam, hogy nagy robajjal a földre esett s már a padlón feküdt, mikor tettetett ijedelemmel utána kaptam. A hortyogás megszakadt, motyogás, dörmögés, ágy recsegése hallatszott odaátról, majd az asszony dühös, izgatott suttogása sziszegett át a falon. Meg voltam elégedve. A mosdótálhoz (léptem) mentem s halkan, nagyon halkan friss hideg vízbe (mosdottam a) mártogattam nappali alvástól petyhüdt, ráncosodott arcomat, kesernyés számat, forró fejemet. Leültem az ablak mellé s kibámultam a holdfényes éjszakába. Bőröndöm sárga rézcsattján meg-megcsillant a sugár, az utcán épp szembe velem, nagy (tócsában) tócsából rámvigyorgott halvány, eltorzult tükörképem. Az utca végén sietve közeledő sötét alak tűnt fel hirtelen. Lélegzetfojtva figyeltem, a kutyák hangosan vonítottak. Szoknyája ide-oda libegett az éjjeli hűs szélben. Nemsokára meghallottam lépései óvatos, halk neszét. Félelemteli, forró sejtelem járta át hirtelen szívemet. Felugrottam az ablak mellől - cipőmet, ruhámat, szerencsémre már régebben levetettem - s rávágtam magam az ágyra. Remegő kézzel betakartam magam s szememet behunyva, moccanás nélkül feküdtem. Kriska az ablak elé ért. Ekkor már tudtam, hogy ö az, hogy senki más nem lehet s forró, tisztító láng söpörte végig szívemet. Remegtem a takaró alatt, hideg rázta testemet.
