Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Ebéd után sétára indultam, a telep mellett vezetett el utam. Jobbról a Maros riadozó vize zúgott, a láthatáron, a Csiki hegyek felől fekete esőfelhők gyülekeztek. Régen tartott már akkor a nagy szárazság, idejében jött az eső. Lementem a partra, lapos kavicsokat szedtem össze jó csomóval s elkezdtem kacsázni. Hiszen semmi más dolgom nem volt. De derekam csakhamar belefájdult a nagy hajolgatásba, meg a lapos kavics is elfogyott, hát abbahagytam s tovább indultam. A tisztviselőtelep közelébe érve, ott, ahol a nagy híd szeli át a Marost, hirtelen megálltam. Kriska ült ott a fííben. Két keze békésen összekulcsolva ölében, feje lehorgasztva. Nem tudom miért, megállt a szívem verése. Lassan megfordultam. De már megismert. Lóbálta karját, hevesen intett, hogy jöjjek vissza. Kiáltott is utánam. Már jó messzire elhagytam, még mindig fülembe csengett hívogató szava. Hogy szobámba visszaértem, azonnal hozzáfogtam a csomagoláshoz. Arcom égő vörös volt, fejem is fájt. Csakhamar elkészültem. Megnéztem az órát, kora délután volt még. Az utcáról tűrhetetlen melegség áramlott be, bezártam az ablakot, leeresztettem a függönyöket s lefeküdtem a díványra. A tornácról behallatszott a jegyző hangja, de semmi kedvem se volt a vele való beszélgetéshez, felesége is künn lehetett, azt meg amúgy is utáltam, tehát nem tehettem okosabbat, minthogy benn maradtam a szobában. Három-négy órám volt még vacsoraidőig. Feküdtem a díványon s felbámultam a menyezetre. Apró, örökké zümmögő legyek röpködtek körülöttem, unos-untalan arcomra ülepedtek, nyitott szememnek, fülembe röpültek, úgy, hogy keservesen káromkodva, ordítva ugrottam fel végre a díványról. Nem tudtam mihez kezdeni, körbejártam a szobát, cipőm orrával nagyot rúgva, döngetve az elém került székeket. Kopogtak az ajtón. - Valami baja van, Szikora úr? - hangzott a jegyző türelmetlen, dörmögő hangja. Azonnal megálltam, mozdulatlanul álltam, nem feleltem. - Szikora úr, miért nem felel? - hangzott újból s kopogott az ajtón. Nem feleltem. - Utálatos gyáva fráter - sziszegtem magamban -, miért nem töri be az ajtót s miért nem pofoz fel engem ekkora sértésre ... hát miért nem? - S hogy ingereljem a jegyzőt, egy nagyot, hangosat ásítottam, hogy meghallotta ő is. De úgy látszik, elunta az eredménytelen várakozást s már a tornácról hallottam hangját, amint felesége kérdésére felelte, hogy: - Úgy látszik, alszik, mert nem felel.