Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

(Elül) Elöl mentem, mögöttem az öreg a lámpával. A sárga fénypászma vékony szakadékot fúrt az (éjjeli) éji sötétbe, árnyékom óriásivá növekedve suhant le-fel az utat kétoldalt szegélyező magas máglyákon. Messzi kutyavonítás hasította a csendet. Hirtelen kialudt a lámpa. Megfordultam, hogy megkérdezzem, miért oltotta el, de már szájamon éreztem az őr érdes, meleg kezét. Fülemhez hajolt, úgy súgta: - Lát itt mindjárt olyan lakodalmat, hogy a pokolban sem különb ... De úgy járjon ám, mintha lába se volna. Elém került, hátába (fogództam) fogódzkodtam, úgy haladtunk lassan, végtelenül lassan. A máglyák közül szabad rétre értünk ki, koromsötétség vett körül. Inaim csakhamar ellankadtak, a vontatott, megfeszített járástól remegett a lábam, térdre vetettem magam, úgy csúsztam mögötte. A tövig lekaszált fii körül lábamra, kezemre száradt a nedves, fekete föld. - Mit komédiázok itt,... mint egy taknyos gyerek! - jutott hirtelen eszembe. Megálltam, a magasba néztem. A csillagok pislákolva nevették nyomorult, térden (csúszó) kúszó alakomat, szívem heves dobbanását. - Visszafordulok ... azonnal! - határoztam el s lassan (végigsimogattam) végigsimítottam forró homlokomat. A nedves fekete föld kezemről (arcomra) arcomba ragadt, undorodva ráncigáltam ki zsebkendőmet. - Elég ... elég ... visszafordulok ... holnap elutazom ... - határoztam el újból. Mozdulatlanul térdepeltem a hideg fiíben, kezem önkéntelenül imádságra kulcsolódott. Közben visszatért az öreg s szó nélkül, kabátujjamnál fogva húzott magával előre. - Visszafordulok ... azonnal... azonnal... - sziszegtem magamban. Halkan követtem János bácsit. Egymás mellett csúszkáltunk, úgy tetszett, a végtelenségbe induló úton. Görnyedt derekam fájt, tenyerem felhorzsolódott, az öreg súlyos csizmája minduntalan oldalamba lökődött. Végre megállapodtunk. Szuszogás ütötte meg fülemet. S a nagy csendet hirtelen félhangos viháncolás szakította meg. Belemarkoltam az öreg karjába. De ez egy dühös mozdulattal lerázott magáról s tovább kúszott. Tán húsz-harminc lépésnyit haladtunk még. Egy lomb sötétedett előttem. A szénakazal lehetett. A hangos szuszogást most már tisztán hallottam. - Bolonduljak meg, ha ez nem a lányom szuszogása ... ni ... ni, hogy röhög, mintha zabbal kínálnák - dörmögte az öreg. Egyszerre felállt. A következő pillanatban felvillant a lámpa. Hosszú jajsikoltás hasított a csöndbe. - Disznó kurva! - csattant fel az öreg ordítása. Előttünk a hosszú sárga kazal, oldalvást (belemerülve) belemerülve, felhajtott szoknyával egy lihegő tömzsi lány. A legény hunyorogva, buta vigyorgás-