Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Tizenegy óra ... pontban ... nincs ez jól így, doktor úr... bizony nincs ... még az úristen se nézi jó szemmel, ha ilyen szép szál ember, mint az úr, magányosan hál az éjjel ... node húzza ki a derekát, szerzek én ám olyan ringó párnát alája, hogy Pesten sincs különb. - Merre tart, János bácsi? - Hát éppen jól találkoztunk ... lánylesöre mennék ... az enyém (meg is szökött) is megszökött... azt kergetem, mert hát rendbe tartom én a családomat, ... de hát ebbe a melegbe szoknya nélkül hálnak a lányok. Száraz volt a torkom, megfogtam az öreg karját. - Induljunk. Hátulról kerültünk a telepre, kis embermagasságú kapun át. A fűrész fekete épülete mozdulatlan csendben magasodott előttünk. - A brikett-kamrába megyünk, mert hogy ott puha a sok fűrészpor - dörmögte az öreg. A szűk falépcső recsegett, a deszkafalon imbolyogva himbált a tolvaj lámpa sárga fénye. - Halkan lépjen az úr, mert ha meghallják, hát bereteszelik az ajtót s akkor nekünk kívül tágasabb. Az ajtó elé értünk, az öreg hirtelen felrántotta. A helyiség közepén fűrészporból való hegy emelkedett a mennyezetig, mellette feketén ásított a sajtoló bő szája. Forró levegő fullasztott. Szívdobogva néztem körül, egyedül voltunk. - A szabadba szöktek a gazok.... mert hogy itt melegük volt. Körbevilágított a lámpával. - Ide kukkantson az úr - kiáltott fel hirtelen diadalmasan. A fu részporban emberi test hosszúkás nyoma terpeszkedett. Az öreg megtapogatta. - Már nem meleg, már kihűlt... rég voltak itt... gyerünk odább. Letámolyogtam a lépcsőn, a forró levegő elbódított. János bácsi bosszúsan dörmögve sietett előre. Hogy a szabad levegőre értem, egyszerre jobban lettem. - Merre vezet már? - szóltam az öregre. - A máglyák mögé megyünk ... hát persze, hogy erre (előbb) elébb nem gondoltam, (hisz) hiszen ott a frissen kaszált, jó, ropogós széna. Nagyot csettintett a nyelvével s megveregette a vállamat. Hirtelen torkomba szállt az utálat. Nem tudom, mi tartott vissza, hogy teljes erővel a képébe ne vágjak. Szótlanul botlottam mögötte. Megkerültük a fűrészt, áthágtunk a rakodón, a villanyos kocsik üresen, gazdátlanul álltak szerte-széjjel a síneken. A máglyák közé érve, ráhágtam a deszkaútra, de az őr lerántott. - A földön járjék,... mert ennek meghallják a ropogását. No, de mozduljon már... mozduljon már - nógatott.