Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

(reggel) elutazom ... még az éjjel csomagolok ... gyalázatos parasztja, engem mer (megváratni) megvárakoztatni... a piszok! Lefeküdtem, remegett a lábam. - Még egy negyedóráig várok ... aztán hazamegyek ... El tudok én lenni nélküle is. Kiszáradt a torkom, nyelvem a szájpadláshoz ragadt. Vizet kell szereznem. Közel volt ugyan a Maros (tán ötven lépésnyire), de (attól féltem, hogy) mialatt oda vagyok, ide ér Kriska s (hogy) ha nem talál itt, visszafordul. De torkom égett, nem bírtam tovább. Felugrottam, s amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a partra. Levetettem magam a földre, fejemet belemártottam a jéghideg vízbe, majd felugorva visszaszaladtam a fasorba. Nem volt (senki ott) ott senki, figyeltem, nesz se hallatszott. Újból nekiindultam a folyónak, lassan, mert már zihált a mellem a nagy futástól. - Lassan, lassan - mondtam magamban (csittitólag) -, mert tüdőgyulladást kapok. - Bánja az ördög... mindegy már - (és) s már szaladtam újból teljes erőmből. Mire (visszatértem) visszaértem s lefeküdtem a fűbe, homlokomról gyöngyözött az izzadtság. Az éjjeli szellő hűsített, a hold ezüst párája szállongott az alvó, nehéz lombok felett. Eszembe jutott a jegyző, a furészvezető s kettejük elképedése, mikor elnyert pénzüket az asztalra vágtam. - Vajon mit tettek azóta? Bizonyára tanácskoztak egy nagyot s holnap majd ... mi közöm hozzájuk? ... (Dögöljenek meg.) Elfelejtettem levelemet a postára adni ... de hiszen mindegy ... amúgy is utazom ... anyám holnap üli meg névnapját. Miért nem jön? ... Istenem! ... (Istenkém!) Istenem! Hát miért nem jön? Hiszen megígérte! Kavics csikordult az úton. Egy pillanatra megmerevedett a testem, aztán hasra vágódtam, karjaimba fúrtam fejemet. Csoszogó lépések zaja közeledett. Mozdulatlanul, lélegzetfojtva feküdtem, szájamban a kabát égető, keserű szövete. De nem bírtan soká. Felugrottam. A lépések megálltak. - János bácsi! - tört ki torkomból a rekedt hang. - Ki ott? - felelt az öreg éjjeli őr. - János bácsi, hány óra van? - Megkapaszkodtam a fában, kabátujjammal letörültem a homlokomra kiült izzadtságot. - A doktor úr? ... Ejnye, hát mi veti erre ebben az órába ... aztán, ha legalább kettesben volnának ... - Aludtam, János bácsi... hány óra van, megállt az órám. Sercegett a gyufa, fényénél az öreg gyanakodva, kutatva nézett körül. - Egyedül vagyok ... higgye már el, ha mondom ... teljesen egyedül ... hány óra van?