Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Versek

Az asztalos Első megjelenése: Ló, búza, ember. Bécs, 1922. 32-33. Kézirata nincs. Újraközöietlen. Tárgyi és életrajzi vonatkozások: A Fürberg és Sankt Wofgang közötti erdőségben ma is megtalálható az a barlang és a mellé épített kápona, ahol állítólag Szent Wolfgang remetéskedett. A jelek szerint Déry felkereste ezt a helyet is. „Asztalosi " szerepjátszása a Nasici RT-nél eltöltött tapasztalataival kapcsolatos. A természet értékeivel való visszaélés, a rablógazdálkodás elleni tiltakozás azonban már új motívum, amely majd az öregkori természet- és környezetvédő írásokban teljesedik ki. Minderről részletesebben ld. Az „álruhás" ökológus c. tanulmányunkat. In: Megnyugodva és megbékélve. Bp. 1994. 84-96. A tó fölött ülök egy sziklabarlangban; asztalos vagyok, alattam szitakötők szállnak, vidám gőzrózsákat hint a hajó a vizén és piros abroszokon emberek reggeliznek dús és erős söröket és kövér vajat és száll a dal; csak én túrom rettenetes álmaimat e süket kehelyben, melyből deszkák halála bőg és nyikorog keserű illatokkal és szenvedek, mint egy ló. Faszárnyú denevérek konganak, görcsök gyúlnak, jaj ősz hajam! és görbe marokkal vihorásznak az ágak a sötétben és fonják halálomat: mert torz lényeket teremtettem a szent Anyagból, késsel döftem, bőrét fűrészeltem, elvágtam húsát és gonosz emberi rendbe szedtem tagjait, hiába süvített fehér daca és vérzett illatokkal. A zord műhelyben körülöttem már rég besötétedett, csak a fák holttestei gyantáznak és világítanak híg fénnyel, mint a tolvajban a rossz lelkiismeret; hideg van és sárkányszárnyak szele kelepel s zörgeti a kérgek és ágak roncs melódiáit és búgatja lelkem sípládáját, mint a rossz vihart; egyedül vagyok, jaj, egyedül vagyok,