Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Versek

Viharral hátán és agyában napos rét partra úszott az állat, isteni ereje partra hozta ájult gyilkosát is: az emberi tetemet szelíd virágarccal mely fehér volt, mint a jég. Ajka kék szirmából a tó békéje lihegett, apostoli tűz verte ki szakállát és ujjai gyengédek lettek és soványak mint a galagonya levelei. A vékony ujjakkal keresztet emelt ő, a parton, hol kikötöttek, fedelet épített és lábát a vízbe lógatva összekuporodott a sziklán és ült a röt emberi test és gondolkodott mint egy újszülött, tenyerével simogatta a marha hűvös orrát. Élete olyan néma lett, mint egy elhagyott vasúti állomás, melyben virág nő a sínek között és acélszirmokkal a Béke hajt ki és füstölög régi romok közül; nincs már harc, se jég, se gőzölgő vágóhíd, se ember, se állat, csak a folydogáló élet, mely csobog, bőg vagy beszél vagy zöld koronával nyílik vastag törzsön - nincs már nagyüzemű értelem se, laboratóriumokban vagy gyárak katlanában zajongva; bő s szelíd szakállt eresztett bölcsessége, keze ránőtt a marha hátára, hol fogódzkodott és ült mint egy hegy és gondolkodott, mintha vihar járna csúcsain. Kalauzok jártak el csodájára, mészárosok és sofőrök eveztek át partjára véres ladikaikkal, szakállát megtépdesték, házára plakátokat ragasztottak és élete alkonyán történt, hogy egy turista piros luftballont kötött nyakára s az egész alkotmány rögtön felevezett a mennyekbe - a földről sokáig látszott a szent vértől csepegő talpa a felhők között.