Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

tiszta s minden a helyén van s fejében is szépen egymás mellé rakva, rendesen az egész élet. így masírozott a végeláthatatlan úton, szemét merőn a néma emlékképre szegezve s valahányszor az elhomályosult vagy társának érdes hangja szétzavarta illanó álomformáit, a noteszhez nyúlt s abból, mint egy talizmánból újra testébe szállt az emlékezés ereje s a spórhertben újra fellángolt a tűz. Csak a szíve ne fájt volna folyton, heves, rángató görcsökkel és szúrásokkal! *** A sötét és hideg utcákon kóboroltak már, nyelvük a kövezetig lógottt, homlokukon hét vércsepp izzott kereszt formájában. Itt-ott egy kandúr kínja süvített a tetők fölött, a hold nyomásától ferdén dűlt el a templom tornya s a kövezeten hangosan hortyogtak a koldusok. Éjjel tíz óra lehetett tán, mikor megszólította őket a kamerád. Gépiesen követték, vak bizalommal, örülve, hogy magyar szót hallanak végre az idegen városban. Bár ez is kissé németesen törte, de legalább megértette, amit mondtak neki. S csak azt furcsáilották, hogy olyan settenkedve jár s folyton felhúzza szemöldökét, mint akinek fontos titkolnivalója van, de azért mégis hangosan, szinte kiabálva beszél a kongó, üres utcákon s percre se áll [be] a szája. Holott ők még az árnyékukat is szívesen zsebrevágnák, ha ezzel meghalkíthatnák menekülésük. Lógós volt ő is, már napok óta lesve az alkalmat, hogy Innsbruckból elkerülhessen s most könyörületből a saját titkos szállására vitte el hálni a bajtársakat, - egy külvárosi kávémérésbe. Nyers forró szagok és fények tanyája - a két katona visszariadt, hogy kitárult fáradt testük előtt a vad vígságok ajtaja. A nyomasztó vastag levegőban kíméletlen gázlámpák fénye süvítette, szerte az asztalok mellett emberek hörögtek pálinka súlya alatt, a falak mint egyetlen mocsár sárgán izzadtak és félmeztelen nők kerengtek énekelve. De már be is csukódott mögöttük az ajtó. a kamerád macskaléptekkel rohant előre s a következő pillanatban már asztal mellett ültek ők is, keskeny székekeken, egymásnak nyomódva a tömeg szorításától. Púderes, izzadt kar fonódott a katona nyaka köré, rekedt suttogás nyomult fülébe, szemérmetlen simogatást érzett combján. Összerázkódott s verejték ült ki homlokára. - Haza... haza... ha még csak egyszer hazasegítesz Isten, hogy meghálálom! Hányhatnékja volt az utálattól, de hiába markolászta a noteszt, a nő csak nem ment le az öléből. Belenyugodott sorsába. - Volt még egy kis fekete dohány a zsebében, abból cigarettát sodort s mellre szívta a keserűséget. Körülötte tombolt a borszagú rendetlenség.