Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
Néhány perc múlva, hogy kissé magához tért első kábulatából, észrevette, hogy a szomszéd asztalnál feltűnően elcsendesedett a társalgás, furcsa, villanó pillantások vetődtek feléje s az egyik katona hirtelen feláll és kiszalad a teremből. Két másik elkomolyodó arccal összehajolt és suttogásba kezdett, a zene mintha hirtelen élesebben csendülne fel - tán mert az emberi beszéd elhalkult; s mintha az egész helyiségen valami nyugtalan mozgolódás hullámozna végig! Megremegett. Idegeit baljós érzelem feszítette. S a következő pillanatban majd hogy fel nem ugrott hirtelen rémületében: a vastag dohányfüstön át egy barna arc integetett feléje s egy emelkedő kéz - de rögtön lehanyatlott mind a kettő s a rejtélyes alak gyorsan megfordulva eltűnt a sárga gőzben. Öt hívták, kétség nem férhetett hozzá. E pillanatban a kamerád megfogta kezét s szúrós tekintetet vetve rá, egy pohár borral kínálta meg érdes, kiabáló hangon. Nem utasíthatta vissza, ivott egy korttyal a savanyú léből, a többit odaadta az ölében ülő nőnek. Azután megint békében hagyták s ö szempilláját lehunyva tettetett álmossággal hátradűlt székében. Pedig oly éber volt, úgy remegett minden érzéke, mintha kínpadra feszítették volna. Valami veszély fenyegette, valami baj volt készülőben - de hogy micsoda s hogy kell védekeznie ellene, sejtelme sem volt róla. Az volt az érzése, hogy menekülnie kellene, rögtön elhagynia ezt a helyet - de hát hová menjen? Hisz alig van már jártányi ereje s ha kimegy az utcára, az idegen városba, biztos rögtön elfogja a patrul. De meg nem is mehet el innét, az előbb is, hogy fel akart kelni, nem engedte a nő - úgy ült ott ölében, hátát fordítva neki s ügyet se vetve rá. mintha semmi más célja nem volna, minthogy testével, teste súlyával lekösse, lefogja öt - két könyöke az asztal márvány lapján, üres festett arccal némán bámult a levegőbe. Körülöttük pedig egyre halkult a zsivaj, csak a kamerád hideglelős hangja harsogott s a zene szólt egyre hangosabban - s mintha a terem lassanként kiürülne, a katonának úgy tetszett, macskatalpon, elébb egyenkint, majd csoportokban a vendégek kiszállingóznak a lokálból. A szomszéd asztal, amelynek a kamerád háttal ült - már teljesen üres volt, csak egy civil ült mellette, mellére hanyatlott fejjel, földig lógó karokkal s hortyogva aludt. Egy kövér asszony - a vendéglősné bizonyára - csoszogott el most az asztal előtt s a katonának úgy rémlett: jelentős pillantást vált a kameráddal. Köd, kábulat s rémek tánca agyában s ölében egy forró szikla, mi földre teperi. - Haza ... haza! ... Ha még csak egyszer hazakerül az ágyba, melyben hűvösen csikorog a tisztaság ... ha még egyszer kimoshatja vízzel a fejét! Újból fel akart kelni: a lány sokkal hátrább ült s teljes súlyával lenyomta térdeit.
