Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

S amint egyre kopaszabban haladt előre élete a lövészárkok, országutak s a bűzt harsogó alpesi sziklák között, egyre több tagja hullott el s ő egyre fáradtabban már csak legfontosabbját fogta össze féltve: a kék szikrákat fújó agyat s vízeszsemle szivét. A két évi katonaság letördelte összes lombjait. De most már nem bírta tovább! Meghajolva ült a saláták között, arcát tenyerébe rejtve, tarkóján égett a napsugarak sütövasa, testét ide-odahimbálta s egyik markában görcsösen fogta s lobogtatta a vastag noteszt. S egy óránál tovább sírdogált, keserű vészes férfi sírással. S mire felkelt s véglegesen, viszszavonhatatlanul elhatározta a szökést, már késő délutánba hanyatlott a nap, az Alpesekröl vastag rétegben lengtek lefelé a hideg szelek s kifagyasztották az arcokra az esti sápadtságot. A 4. számú barakk felé szaladt lenge sziluett-lépésekkel. A bevégzett elhatározás tüzet gyújtott ereibe, könnyebbnek s jobbnak érezte magát s amint útjában egy főhadnagy mellett haladt el, valami hirtelen kiengesztelődést érzett s fórsriftosan, szigorú haptákba vágva magát, szalutált. - Ez is csak ember - gondolta, habár könnyű undor fogta el önkénytelenül, hogy tekintete a tiszt vajsima, ápolt úrkezeire esett. És négyszögű konok fejében nyomban utána kigyulladt a düh. Kiköpött s nadrágzsebében ökölbeszorult a keze. - Dögöljön meg! - sziszegte fogai között s tovaszaladt. A hegyek csúcsán már vérszínben ragyogott az esti hó. A közeli városból harangszó hallatszott át, mintha óriási láthatatlan tehenek ráznák kolompjaikat s a völgy végén az éjszaka kinyitotta borvörös torkát, a ciklámenek lekonyultak. Egyre hidegebb lett, percről-percre szinte s a barakkok ablakai mögött egymás után gyúltak ki a vékonykelyhü villanylámpák. Már a koponyafala is ilyen vékony lett s tűz sütött ki rajta. Kegyelmes ég, teremts rendet! Ne búgjon már se gép, se ember s a malteros falak közül törj ki szél és zene és rázd meg szabad ritmusaidat! El kell állítani a kotrógépet! - Te Sisulák! - suttogta belépve a barakkba s gyorsan, észrevétlenül leülve [a] keskeny lócára, - olyan ez, mintha kotrógép enné a fejemet. Sisulák morgott. - Egyre csak jár, jár s eszi, kotorja a fejemet, hogy ne maradjon benne semmi, csak levegő, hogy üres legyek egészen s hányhatnékom legyen, mintha tengeri beteg volnék. Meglásd, majd még mozogni is elfelejtek s szétszaladnak a lábaim, meg a kezeim s majd elfelejtek beszélni is ... Úristen! Felkiáltott, úgy elfogta a rémület. Térdére fektette arcát s azontúl mozdulatlan maradt, míg el nem aludt a villany. A többiek már rég feküdtek a priccseken, alvás savanyú szaga terjengett a levegőben, ropogtak a deszkák, vala-