Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
melyik sötét sarokban egy derékig meztelen alak ült, tetüit szedte ki ingéből s keserű szürke pipafüst szállt el a világosabb ablak előtt, mintha a fájdalom gőzölögne a testekből. - Felállt, kiegyenesedett s lábujjhegyen kilopódzkodott az ajtón. A hideg levegőre kiérve felnézett az égre s megcsikorgatta fogát. Hűvös holdvilág volt, a szuronyos őrök árnyékai húsosán valószínűtlenül hevertek a fehér homokon. Azokat ki kell kerülnie s aztán észrevétlenül átmászni a palánkon, - nehéz feladat volt. De mintha bélpoklosok vére fűtené és dühödt macskák inai rúgnák, úgy szökkent a barakkok vastag árnyékában, hirtelen lehasalva, majd újra felpattanva s körülbelül öt perc múlva elérte a tábort körülzáró deszkapalánkot. Tudott egy helyet, hol a tetejére feszített szöges drót el volt szakítva, oda igyekezett most hangtalan léptekkel s eltorzult, mészfehér arccal. S mire elérte, állkapcsa csattanva összerándult, hátravágódott. Szuronyt szegezve egy hangtalan alak állt előtte. - Dobos őrvezető úr! - suttogta. Az csúnyán káromkodott. De a katona nem engedett. - Dobos őrvezető úr! - hajolt előre, a szurony harmatos hegyérc támasztva homlokát. - Levelet kaptam hazulról, haza kell mennem. Szájtátva nézett rá a másik. - Megvesztél? - Az asszony ... ! Az őrvezető megrándult s a katona figyelő arca diadalmasan megvonaglott. - Az asszony! - dünnyögte párás lehelettel. - S maga is jobb tenné, ha haza nézne a felesége köré! - Arról is kaptál hírt? Az égen megremegtek a csillagok. A katona előrehajolt, vállánál fogva megrázta a másikat. - Csal... csal... az is! - ordította süvítő állati hangon. Két fogsor vicsorgott a holdfényben; a szél száraz leveleket zörgetett végig a barakkok kátránytetején. Mozdulatlanul álltak, mint két gladiátor. Azután elszabadult indulatuk s egymást karonfogva rohantak a palánk felé. Izzadt arcuk fáradtan egymásnak hajolt. Félóra múlva már kikerültek a járőrök kerületéből s az országút melletti gyepet kapálták, hosszan kilépve szöges bakancsaikkal. Tücskök szóltak szaporán lábuk között, hegyi szél zúgott friss illatokkal s a hold zölden világította meg arcuk. Tüdejük úgy járt, mint a motolla, lehelletük köde lehullt az útszélen alvó virágokra. A katona meg volt magával elégedve, amiért ily remekül szuperált még ravaszsága. Hébc-korba félrenézett és vigyorgott. Aztán eszébe jutott, hogy hisz mást is találhatott volna Dobos helyén, ismeretlen embert, kit nem tud így rászedni! S hálás hőség lepte el szívét. Hirtelen hátramaradt pár lépéssel.
