Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- A helyére ... vissza kell tenni ... nem ez a helye - dadogta s verejték ült ki homlokára. S hirtelen megint úgy érezte, hogy a dereka megbicsaklik s hogy ha még egy pillanatig itt marad - lc kell hajolnia, kezébe vennie és felemelnie és helyére tennie a csonkot. - Idétlen hang szakadt ki torkából, megfordult s hanyatt-homlok rohant ki az ajtón. A barakktábor homokra épült, fölötte keserű tűzzel sütött a nap, a sárga fény mint a Szahara lehelete döglesztette a párázó vidéket. Csizmájával mélyen belesüppedve a homokba hörögve rohant át a táboron, egyik kezével fejét fogva, a másikat tehetetlenül himbálta s mire elérte a veteményes kertet, az édes salátákat s az egyetlen füvet messze vadéken, levetette magát a földre, fejét belefúrta a sötét levelek közé s behunyva a szemét, hörgő, könnytelen sírásba kezdett. Nincs kegyelem se égen, se földön! Minden összezavarodott, rend és paradicsom és pokol egymás mellé került s úgy is lesz tán még, hogy a fiúnak meg kell ölni az apát. Minden elkerült a helyéről: a jóság, a pénz, a gőzgépek s az emberek lábait levágják: - nem bírta tovább. Röhögve, felemelt piros zárszlóval táncolta körül a kín, kezében poharat tartott, melyből ecetet loccsantott szemére; a savanyú, sárga gőzön keresztül utálatosan terült el a szántóföld és az élet. Már a fronton töltött első napokban érezte, hogy bomlik meg minden benne s amit az emberi szeretet és ész rendekbe tömörített, mint igyekszik szétszabadulni és szétgurulni lázadt anarchiába. Egész belseje bomladozott s valahányszor kisütött a nap, újabb reccsenéseket és sikolyokat hallott ki testéből. Egy hónap múlva vastag noteszt kerített valahonnét s abban hosszú órarendet dolgozott ki, hátha megmenekül így az őrülettől. Felírta benne, hogy reggel fel kell öltözködnie, - megmosakodnia, fogat kefélnie, cipőt húznia, - mert hátha elfelejti ezeket, ha még sokáig marad itt. Hazulról elhozta egy fontos szokását, mi kora ifjúsága óta élt benne: esténkinti elalvás előtt elgondolkodni gyerekkorán, szülei, nagyszülei életén, szokásain s egészükben feléleszteni egyes édesebb vagy zordabb emlékű napokat vagy korszakokat. Most már ezt is bele kellett írnia a noteszba: „nagyanyóra gondolni!" vagy „a piros ház", - ilyen és ehhez hasonló feljegyzések éktelenkedtek otromba betűkkel a durva papíron s ő remegve, lázasan, egyre több s bővebb szöveggel mentette ki emlékeit a rettegett feledésből. Mert ha ezeket is elfelejtené, mire való akkor az élet! S úgy félt a feledéstől, oly borzalom fogta el, rágondolván, hogy micsoda rendetlenségek és srapnellck csaptak rá életére, hogy szinte sírhatnékja támadt néha és homlokára kék rózsákat nyitott a láz. Valósággal az volt érzése, egyegy emléke vagy szokása elveszvén, hogy mintha a nyaka vékonyodnék, a csuklói s ő fejét, kezeit hullatná el róluk észrevétlenül az útra s a masírozó bajtársak közül senki sem figyelmeztetné. Más dolguk volt nekik, semmint az ö bajaival törődni.