Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Napok múltak el anélkül, hogy bármi is történt volna. Mit akar (tőlem) velem a doktor? Amióta (a) levelét megkaptam, nem beszéltünk még egymással. Liánál se volt. Egész nap Liánál vagyok. Meleg, szerető érdeklődéssel kíséri minden szavamat, (de) Csak néha (beborul) borul el a homloka vagy figyelmetlenül, üres nézéssel hajol ki az ablakon. Keveset beszél, de még ritkábban nevet. Nem tudom, mi lesz? Mit akar (tőlem) velem a doktor? Ma reggel elhatároztam, hogy nem leszek egész nap (együtt) Liával. (Míg egész) Félek, hogy megun. Egész éjjel a városban kószáltam. Utóbbi időben rosszul alszom. Sőt! néha egyáltalában nem tudok. Annának igaza van: lesoványodtam. Szemeim mélyen az arcomba süllyedtek, orrom kiugrik. (A) Hajam erősen hull. Reggel egész vastag pamacsok akadnak meg a fésűben, esténként a gallérom tele van hosszú, vizes hajcsomókkal. (Megint egészen rövidre fogom a hajamat levágatni.) Nem szabad Liával oly sokat együtt lennem! Az éjjeli csend, az éjjeli levegő megnyugtatják idegeimet. Éjjel világoskék a város. (A városház tornya, mint egy fekete lovag, uralkodik, őrt áll az éjen.) A városház tornya, mint egy óriási fekete lovag. Vigyáz az álomra. Sehol egy (em) lélek, (magam is) lábujjhegyen járok, féltem a csendet. A tenger felől jövő hideg szélrohamok tisztítanak, minden piszkot, szennyt kisöpörnek, megvilágítják az éjjelt. Itt-ott egy sárga ablak hunyorgat, viaskodik az álommal. Ha fúj a szél, hallani a hullámverést. De minden emberi hang meghalt. Oly jó tudni: most mindenki alszik, mindenki (árta) nyugodt és tiszta, senki nekem ártani nem kíván. A csillagokat nem szeretem. Mintha élnének. Ha most végigterülnék a kövezeten: Endrei Tibor meghalt. A kicsi, szűk utcák melegebbek, védenek. Ha szürkül az ég, közeleg a hajnal, fázom és félek. Akkor hazamenekülök. Délelőtt egy keveset aludtam, úgy tizenegy óra felé elmentem hazulról.