Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Mikor már a lakásba becsöngettem, akkor jutott csak eszembe, hogy nem szabad Liához mennem. Mert, hogyha oly sokat vagyok vele, félek, hogy megun. Gyorsan visszafordultam és leszaladtam a lépcsőn. Beültem a kávéházba. Az egyik asztalnál, (egy) nagy társaság közepén a doktor ült. Mindenki őreá figyelt. Nem bírtam sokáig egy helyben. Még csak tizenkét óra volt, amire hazaértem. Mi lesz délután! Napok múltak el ismét anélkül, hogy valami történt volna. Sorsomat irányítani immár nem vagyok képes. Liával vagyok egész nap. Elhatároztam, hogy kevesebb(et) időt fogok társaságában tölteni. Legfeljebb egyszer naponta csak egy-két órát, mert féltem, hogy megun, de tervemet nem tudtam végrehajtani, ismét vele vagyok egész nap. Már beletörődtem abba, hogy nem az történik, amit akarok, hanem az, ami kell. S lassankint beletörődöm egy gondolatba, amely éjjel-nappal foglalkoztat, amely ellen éjjel-nappal küzdöttem, - de már látom, - hiába: segíteni fogok a doktornak. Ha ő innét gyorsan elkerül, talán még jóra fordul minden. Talán még jóra fordul minden. De pénzem már fogytán van, mi lesz aztán? * * * A tegnapi délutánt Lia a doktorral töltötte. Igaz ugyan, hogy én is velük voltam, de hiszen én (mindig Liával lehetek) sokat vagyok ott, a doktor meg ritka vendég, nem csoda tehát, ha inkább vele foglalkozott. Erősen figyeltem Liât: sokat és hangosan nevetett, gyorsan, élénken beszélt. Mozdulatai ruganyosak voltak. Velem keveset törődtek, a doktor szólt néha hozzám, ilyeneket mondott: rossz színben van, fiatal úr, lesoványodott, mi baja van? Ilyenkor Lia összerezzent, mélyen elpirult s mintha megbánta volna, hogy velem csak keveset beszélgetett, mintha (ez) fájna neki, hogy elhanyagolt, gyorsan hozzám fordult s lesütött szemekkel beszélgetett velem egy ideig. (De nem so káig.) Mint aki a kötelességét teljesíti. S most már bevallhatom magamnak: ez fájt nekem a legjobban. (Hogy Liât bántotta, amikor rajtakapta saját magát.) Hohó, hiszen még élek, még itt vagyok s már eltemettél!