Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

reimet vallok. Mert nem igaz, hogy régi ismerőse vagyok, ahogy magának mondta, tegnap láttuk egymást először. De amikor engem bemutatott: - Régi ismerősöm, dr. Kovács -, már tisztában voltam az egész helyzettel. (Tudtam) Megtudtam ebből, hogy magának itt jogai vannak, hogy maga itt az úr, amit különben egész esti nevetséges viselkedésével eléggé az orrom alá dörzsölt, de megtudtam belőle azt is, hogy (nem) némi hatással voltam a kisasszonyra (minden hatás nélkül) s udvarlásomnak volt annyi eredménye, hogy ismeretségkötésünk mikéntjét nem mondta el magának. Sőt! hazudott! S ezt értem tette. Szóval már volt közös titkunk maga előtt. Levelemet (magának) nem nevetve adta oda, vagy ha igen, úgy nevetése csakis erőltetett lehetett. Biztosan tudom, hogy félénk, zavart volt, de nem magától félt, kedves barátom, saját magát félti... (tőlem) S hogy maga is félti és joggal, azt tudom. Szükségem van magára, s erős elhatározásom, hogy ezt az eszközt, amit a véletlen kezembe (adott) és vele magát hatalmamba adta, fel fogom használni. Ha nem engedelmeskedik... Lia... az enyém. Nincs menekülése. Amíg a maga (előtt) által ismert (célomat) célt el nem érem, innét el nem megyek. Nincs módjában erőszakkal eltávolítani. S hogy engedelmeskedjék... soha nyugta ne legyen, félelme meg ne szűnjék, hogy nekem feltéllenül (engedelmeskedjék) szót fogadjon, arról majd gondoskodom. Dr. Kovács." Az öreg portás hozta a levelet kora délután. Azonnal elküldtem, utálom ezt az embert. Kissé megzavart a levél. Elmentem hazulról. Az utcán nagy (vörös) piros plakátok fogadtak: „Dr. Kovács előadása folyó hó huszadikán a koncertteremben, a városok közegészségügyi intézkedéseiről. Belépti díj nincs." Csoportokban álltak az emberek a hirdetések előtt. Mit akarhat (tőlem velem) ez az ember? (F)Elmentem Liához, nem volt otthon. Kimentem a gátakhoz. Ott feküdt a domb lábánál, két kezével a homokba markolva. Leborultam mellé, átöleltem és sírtam. Átfogta a fejemet, simogatott, de nem sírt. - Lia, édes szivem, vigyázok magára! A lemenő nap meleg arany fénnyel töltötte be a levegőt. Lassú hullámok csobogását hozta a szellő. A (olvashatatlan) délutáni csendben csak a saját zokogó sírásomat hallottam.