Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

- Mindjárt fiam, mindjárt. Inni fogunk, kissé iszogatunk, elbeszélgetünk, szivarozunk. Közben folyton turkált, mindenféle holmi közt. - Csakhogy megtaláltam -, s egy csomó pénzt (bankót) húzott ki a (dolgai kö züf) táskából, ami úgy feküdt ott, összehajtva, szabadon. Még egy keveset keresgélt, egy pár ott felejtett bankót (húzott) szedett elő. - Ne hencegjen, elhiszem hogy van pénze - mondtam neki. - Fogja csak meg ezt az asztalt! - kiáltott rám. (Oda) Az ablakhoz cipeltük az asztalt, mellé két széket. - Ide üljön ni! -, s vállamnál fogva lenyomott az egyikre. Négy öt üveg likőrt, csomó cigarettát rakott elém. Untam már az esetet, elhatároztam, hogy mihelyt egyedül hagy egy pillanatra, megszököm. Nincs vele semmi dolgom, mit csináljak itt? - Tud-e inni tacskó? - kérdezte, de be sem várta a feleletet, pedig megfeleltem volna neki, kiment. - Hogy tudsz-e inni tacskó? - s úgy rávágtam az asztalra, hogy a poharak felfordultak. Hogy tudok-e inni, majd megmutatom, hehehe. Csak aztán uraságod meg ne ijedjen, hehehe, fekete szakállú uraságod, maga sárga tatár, ugye, suvikszolja a szakállát, vallja be őszintén, most már megmondhatja, keresztül látok a szitán. Azt hiszi nekem nem lehetne ilyen nagy szakállam, de nem suvikszolnám, azt becsületemre kijelentem. Leitatni akar, ugye kedves kán úr, nagyot nőjjön. (Engem leitatni) Habár nem szabadna innom. Engem leitatni, a tacskót, mi? Hohó, abból nem eszik, maga sárgaság. Most visszajön a doktor. Érdekes, hogy ez az ember mennyire öntelt, csak saját magával foglalkozik, ha beszélnek hozzá nem hallja, ha meg ő kérdez valamit, be sem várja a feleletet és kimegy a szobából. Leül(t) mellém, lábait az asztalra rakja. Nem szóltam egy szót sem, elhatároztam, hogy mindent eltűrök. Lassan ittunk, úgy tíz percenként egy pohárral. Látszik, hogy (tud inni) ért az iváshoz. Hozzám hajolt: - Mit gondol, miért vagyok itt? Ki vagyok, mi vagyok? Ne tegyen úgy, mintha nem volna rá kíváncsi. Magának (olyan) jó, okos kutyaszeme(i) van(nak) magában bízom. Mindenkit fumigálok, értsen meg, senkihez semmi közöm. Nincs se anyám, se apám, nincs mesterségem, valaha orvos voltam, de kontár, fütyülök a tudományra, (fütyülök a) művészetre. Mi a művészet? Mozaik, játék színekkel, szavakkal, aki csinálja, gyerek, nemde? Amit már megemésztett, még egyszer megrágja. Fúj, nem kell. (Pénzért) Minden mesterség, minden komoly munka hazugság, komolynak mondják, szeretik, hisznek benne, hogy meg ne unják. Csalják önnönmagukat, (s) gyerekesen nevetnek hozzá, tapsolnak: milyen szép! Miért nem ütnek széjjel egymás között, ököllel, foggal: tiéd csak volt,