Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Lia most otthon van. Kinyitja az ablakot, ráhajol a párkányra. Simára fésült hajából, karcsú testéből friss, tiszta illat árad. Játszik a nappal, belenéz, elvakul, becsukja a szemét, bújócskázik a léjével, megint kinyitja a szemét. Néha oly bolondos a kedve, vizet önt a járókelők nyakába. Engem már kétszer is leöntött, s mire fölértem hozzá, a földön találtam, odaesett nevettében. Mint egy gyermek. Vagy tán legyeket fogdos. (Szokta) Megteszi azt is, a szárnyukat kitépi s aztán skatulyába (teszi) rakja. Tudja Isten minek. Vagy a karosszéken ül, ölhetett kezekkel, kitágult szemekkel maga elé néz. Oly halálosan komoly ilyenkor, ha látom, sírni tudnék. Nem mondja meg soha (hogy) mire gondol. Tán takarít, a szekrényről törli a port. Karja lassú ívben hajlik, kinyíló csipei közül felfelé virágzik karcsúan nyúló dereka, lábai domborúan feszülnek, talán felveti a fejét, mintha nehéz gyümölcsökkel teli fára nézne, puha teste rásimul a kemény szekrényre. (Talán vár is Engem vár, biztos, hogy vár.) Jaj. Ezek a vidéki emberek oly neveletlenek, hangosan beszélgetnek, kiabálnak, (ta) úgy látszik nem (is) tudják, hogy esetleg zavarnak valakit kellemetlen viselkedésükkel. S ez a doktor is úgy ül itt, szétterpeszkedve, mintha én ülnék az ő asztalánál s nem megfordítva. Kénytelen voltam már magamat egész kicsire összehúzni, annyi helyet foglal el. Miért ülök egyáltalán órák hosszat együtt evvel az idegen emberrel, akit alig, hogy egy napja ismerek s tán öt percig se beszélgettünk. Mi közöm hozzá, mit akar tőlem? Érzem, hogy lassankint hogy gyülemlik fel bennem a düh, keserűség, azt hiszem, meg tudnám most fojtani, nyugodt lélekkel, még a szakállát is (kiszakítanám) kitépném. Most letette az újságot és még mielőtt megakadályozhattam volna, kifizette a számlámat. Hiába magyaráztam neki, hogy van nálam elég pénz, karonfogott és felvitt a szobájába. Megmondtam neki, hogy nem szeretek pezsgőszagú, ki nem takarított szobában lenni, de olyan szemtelen ez az ember, hogy tudomást sem vesz más ember akaratáról, nevetett, mintha őt nem lehetne megsérteni és becipelt. Tele volt a szobája cigarettafüsttel, virággal, (az egyik) a sarokban egy sárga táskán egy vad színekkel bemázolt, vigyorgó indiai faszobor állt. Fitogtatni akarja, hogy már volt Indiában. Bizonyos voltam benne, ha a szobor elé állok és kis ideig nézegetem, utazásairól kezd el beszélni. De csalatkoztam, egy szót se szólt, még hellyel se kínált meg, írások között turkált. - Mit csináljak itt, doktor, ha magának dolga van - mondtam immár kissé bosszúsan, de rögtön utána megbántam, hogy indulatos voltam, hiszen még nem tudom, hogy mit akar itt ez az ember.