Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

hetetlenül nyugtalanított az (jelenléte) ittléte. Elhatároztam, hogy délután itthon maradok, olvasgatni fogok, s csak este megyek (í)el Liához. (Sokáig feküdtem. Sok minden jutott az eszembe. S az asztalhoz ültem, s rendezgetni próbáltam gondolataimat, egymásután, szép sorjába, hogy leírhassam őket.) Elhatároztam, hogy mindent pontosan, részletesen fogok leírni semmit se felejtek ki. Azt hiszem, minden, (fontos) ami történt, (csak) igazolni fogja azt, ami esetleg történni fog. Hogy mi lesz?... Magam sem tudom. Úgy veszem észre, hogy képtelen vagyok a bennem történőket gondolatokba foglalni, fejem belül üres zűrzavaros feketeség. Tehát: tegnap! A díványon feküdtem sokáig, nyugtalanított a sárga idegen. Aludtam. Mire felébredtem, kitisztult az idő, a hold (az) arcomba sütött. Szájamban a nappali alvás kesernyés sós íze. Fejem a díványról alvás közben lehanyatlott, a vér az agyamba szállt, fejfájós kedvemnek valószínűleg ez volt egyik oka. Álmomban a sárga idegent láttam Lia szobájában. Rövid sétát tettem. A nedves kövezet, házfalak csillogtak, a pocsolyákban holdfény úszott. Nagyon kellemes idő volt. Egy üzletben vettem valamit, s aztán elmentem Liához. A szobában leültem egy sarokba, a csomagot térdeimre tettem s a kezeimet vizsgáltam. Igen nagyok és vörösek. Az asztal mellett a sárga idegen ült. Élénken beszélgetett Liával. (A) Valami régi ismerőse. Hevesen gesztikulált. Fekete szakálla csillogott a lámpafényben. Egész olyan, mint amilyennek álmomban láttam. Hála Istennek! A lámpa fénye nem érte el a helyemet. Azt hiszem sírtam s nem szerettem volna, ha az idegen észreveszi. Lia alig szólt hozzám egy két szót. Ki ez az ember? Mit akar, miért van itt? Miért üldöz engem? Soha nem láttam, nem bántottam. Folyton ez járt a fejemben. Holott még semmi okom sincs... félni. De félek! S ma még jobban, mint tegnap. Csak nagysokára nyugodtam meg, összeszorítottam a fogamat, felkeltem és odamentem az asztalhoz. - Ezt magának hoztam, édesem. Olyan hangosan beszéltem, hogy mind a ketten összerezzentek. Úgy látszik, nagyon belemerültek a (beszélgetésbe) társalgásba. - Édesem. - Lia elpirult a szóra s szemrehányóan nézett rám. A csomagot fel se nyitotta. Pedig csak az idegennek kívántam tudtára (hoz) adni, hogy Liához