Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Félek. Rettenetesen félek. Mi lesz holnap? Vagy később? Mert, hogy valami történik... Mi lesz? Mikor? Úgy érzem, hogy nem fogom tudni elviselni, gyenge vagyok már s több fájdalmat nem kívánok. A halált kívánom, a gyors halált. Tán nincs is igazam, nem változik semmi és tovább is boldog leszek? Nem hiszem bár, de mindegy. Gyors halált kívánok. A végét, a végét, Istenem, nem hiszek már, nem látok, vakuljak meg, halál minden érzékemre... * * * Amit ezentúl ide leírok, önigazolásomra írom. Irtózatos, kegyetlen vádbeszéd lesz, rettenetes vádakkal teli. Vagy tán védőbeszéd, saját védőbeszédem? boszszúm?... Gondolataim fonalát már elvesztettem, amit írtam, nem értem. Csak érzem. Hideg leszek, (mint a kígyó) kegyetlen, számító, ravasz. Fejemben tompán dübörög: bosszú! Hajón érkezett. Egyedül voltam a kikötőnél, lassú eső esett, néhány málhahordó (lebzselt) álldogált a hídon. (Kevesen) Sokan érkeztek, de azonnal feltűnt nekem. S ha visszagondolok, mintha már akkor valami szorongató félelem fogott volna el. Legalább négy-öt bőrtáskát rakatott fel egy kocsira, maga gyalog indult a város felé, dacára annak, hogy akkor már zuhogott az eső. Kellemetlen volt ez az ember. Amint előttem haladt, egyedül, néha hevesen gesztikulált, karjait kinyújtotta és a szél szaggatott hangját hozta felém. Később, ahogy közelebb kerültem hozzá, hallottam, hogy állandóan beszél. Egyszer megállt, mély lélegzetet vett, - Jó vízszagú, sós levegő, - mondta s pillanatra hátrafordította az arcát. Világos sárga ruhája, sárga kalapja között kellemetlenül vigyorgott fényes, fekete ápolt körszakálla. Keresztül kasul járta a várost. Ahogy a szálloda elé ért, a (kapusnak) szolgának odakiáltott valamit s avval továbbment. Mindent gondosan megnézett, megvizsgálta a kövezetet, a boltok cégtábláit, az összes felírásokat, hirdetéseket végigolvasta. A kávéházba kívülről benézett. Elolvasta az utcaneveket, körüljárta a városházát, megnézte a cukrászdát. (A) Ruhám csurom vízfes) lett, amire hazaértem. Lefeküdtem a díványra s valami olyasfélét éreztem, hogy bár sohase érkezeit volna ide ez az ember. Ért-