Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

or Fel íbgok menni hozzájuk. Milyen lehet vajon a lakásuk? Most megjelent valaki az ablakban. A haja szőke. Nagyon fáradt lehetek, hogy úgy dobog a szívem. Hazament, valami újságpapirossal borított nagy csomagot vett a hóna alá. Azzal visszajött és csengetés nélkül a konyhaajtón keresztül ment be gyorsan a lakásba. - Kérem, tegye ezt el! - és egy csomó pénzdarabot nyomott a cseléd markába -. Ugye, az ott a fogadószoba? Kopogás nélkül nyitott be és az ajtónál egy percre megállt. Csend támadt. Mindenki ránézett. Lia gyorsan elfordult. - Kit keres itt - ocsúdott fel végre egy (cvikkeres) szemüveges úr -, hogy lehet kopogás nélkül idegen házba lépni? - És az arca egészen elveresedett a haragtól. - Jó napot, Lia! - mondta túlhangosan és még mindig nem beszélt senki. - Micsoda Lia? Itt nincs Lia. Meg van maga bolondulva? - És már készült a (cvikkeres) szemüveges, hogy nekimenjen és kidobja. Ekkor a lány gyorsan felállt. - Isten hozta Endrei! - mondta hangosan és odavezette az asztalhoz. - Nyilván már elfelejtette a nevemet, vagy valaki máséval téveszti össze, hisz engem Margitnak hívnak. - Egy igen régi, gyerekkori ismerősöm - mutatta be a nagyanyjának és a többi urak is mind felálltak sorban és bemutatkoztak. - Tényleg Lia, elfelejtettem, hogy Margitnak hívják, megbocsát, remélem, megbocsát. Senki sem beszélt. Mind egyenesen ültek és Endreit nézték. - Meg kell bocsátania és azért is, hogy olyan ajtóstól toppantam be magához, Lia. Kiabálva beszélt, hogy a többiek szinte összerezzentek és mereven nézte a lányt. - Nem (ismerem) értek a társadalmi (ceremóniákat) szokásokhoz és egy pár nappal ezelőtt mondta is valaki, hogy esetlen vagyok. Tudniillik egyedül élek mindig, azért van ez. De ez talán nem érdekli az (többi) urakat. Csak azért mondom, mert a (vizithez) látogatáshoz nem öltöztem fel külön és a ruhám egy kicsit kopott, míg a többiek (urak), látom, igen elegánsak. De nem azért vagyok ebben a ruhában, mintha szegény volnék, oh!, elég ruhám van otthon és (van) pénzem is elég, hogy újakat vehessek. De mindig elfelejtem, hogy ezek magánügyek és nem érdeklik a társaságot, oh, ezerszer bocsánatot kérek, hogy így untatom Önöket lényegtelen fecsegésemmel, igazán, ha nem tudnának megbocsátani, nem bírnám kiheverni. Egy nagy piros zsebkendőt húzott elő, a nyakára kötötte. - Tudniillik puha ing van rajtam, mert nagyon meleg van. De ez a zsebkendő nagyon szép, ugye, Önök is szépnek találják, ez egészen eltakarja.