Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Elrepült a zsebkendője. A szél zúg és egy macska kiabál, mintha vernék, hogy a vére folyik. Ha Anna most meghalna, utána ölném magam. (Belevetném magamat a tengerbe, a testem felduzzadna, mint egy hegy.) Ha holnap sem jön el, akkor... Nem holnap, ma! Mi van most, holnap, vagy ma? Nem mindegy egészen? Lia meghalt, igen meghalt. Milyen furcsa, hogy nem hiszem el. Fázom. Most hazamegyek, aludni fogok. Felkelt. A térdei (megcsuklódtak) megroggyantak. A vízhez ment. Hasrafeküdt és három-négy kortyot ivott. A mérges sós létől összehúzódott a gyomra, a bőre ráncokat vetett. Hirtelen szaladni kezdett. A szökőkút mellett lefeküdt egy padra. Kora reggel volt. Néha-néha egy ember döngette végig lassan, álmosan a kövezetet. A gázlámpákat oltogatták. Redőnyök csikorogtak, a kávéházat nyitották. Bement. Benyitott a konyhába (A szakácsnénak egy koronát adott, hogy a kemence mellett ülhessen. Fekete) Kávé forró illata töltötte be a levegőt. Leült a kemence mellé. - Ugye, szabad itt ülnöm, csak egy keveset? Délig ült ott. Egynéhányszor az órája után nyúlt, nem (volt meg) találta. Amikor kiment az utcára, fázott. Végigment a főutcán, azután vissza. A szökőkút mellett leült. Számolta, hogy hány ember megy a kávéházba. Ebéd után, uzsonnára. Ha sokáig nem jöttek, elfelejtette, hogy meddig számolt. Akkor bement a kávéházba és megszámolta, hányan ülnek benn. Mikor estefelé az első lámpák kigyulladtak, feleszmélt. Egy üzletben kenyeret vett magának. Avval elment a Kacsa utcába és szembe az újságárusnővel leült egy nagy kőre. Evett és közben (figyelte nézte, hogy az hogy rendezgeti az újságjait) átfigyelt. - Nagyon unalmas ez az újságárusné, - mondta és felkelt. Igen sokat voltam a szabadban, a friss levegő kissé elbágyasztott. Most hazamegyek aludni. Mi az? A lakása kivilágítva? Miért nem mentem haza? Már megint vendégei vannak! Haza fogok menni. Kik lehetnek a vendégei?