Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

or - Csókolj, Endrei, csókolj! Igazad volt eddig, ezentúl se törődj mással, csak velem. (Ezentúl se dolgozzál.) Minek az neked. Akkor kétségbeestem, (Meg voltam sértve, először életemben éreztem azt, hogy „sértés", „nesze neked".) mintha arcul ütöttek volna. Minden tagom fájt, hazarohantam. Most... most mást hiszek. Most látom csak, milyen végtelenül szeret. Igen! Féltékeny. Egyszerűen, világosan kifejezve: ő se szeret mást, ő se foglalkozik mással, hát én se. Igen, így van. Istenem, hogy összeszorul a szívem! De nem lehet, nem lehet. Bele kell törődnie. Három napig nem mozdultam ki a szobából. Minden idegemet megfeszítettem, összeharaptam a fogaimat, az agyam zúgott, úgy dolgoztam. - Csak (nem) ő rá ne gondolhassak, csak ő (nem) rá ne gondolhassak. Oktalan dühömben két levelét felbontatlan visszaküldöttem. Negyednap nagy kabátba, fátyolba burkolva (ő) maga jött el. O maga, az én lakásomba. Sápadt volt, a szeme kisírva. Úgy fájt a szívem. Átöleltem és megcsókoltam. De minden erőmet össze kell szednem. Naponta faggat, mit csinálok, mennyire jutottam. Minden érdekli, mindent megkérdez. És minden kérdéséből (hallo) kihangzik: minek ez neked, itt vagyok én! Először azt hittem, hogy tényleg érdekli. De nem! Nem! Tudom, amit tudok. Szinte érzem, hogy húzza a két kezemet, el, el! Alig bírok már világosan gondolkodni. Ha este találkozom vele, mindig szomorú. (Alig) Keveset beszél és valahogy kényszeredetten mosolyog. (S ez úgy vágja a szívemet, a húsomat.) A múltkor azt mondta: - Jó van, jó van, csak törődj mással! De vigyázz! Megcsallak! Nevetnem kellett. Rettenetesen nevettem, talán egy negyedóráig egyfolytában. Hogy ő (engem) megcsal! Engem? Amikor ezt leírom, most is nevethetnékem van. De nem nevetek. Furcsa! Újabban folyton (eljön) meglátogat. Már Anna és a szomszédok (at) (is meg jegyzéseket tesznek, engednek meg maguknak Annával szemben) összesúgnak, hogy ki az a fátyolos nő, aki mindennap nálam van. (Mindig) Sokáig marad (nálam), úgy, hogy nem tudok dolgozni. Néha alig beszélünk. Csak ül és néz. Látszik, hogy a munkában akar akadályozni. Nem bírom elküldeni. Folyton jobban és jobban szeretem, nem tudom, mi lesz a vége. Tegnap, illetve már tegnapelőtt este a földre vetette magát.