Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

- Az Istenért Anna! Két év óta hallgatott, most hirtelen be kinyílt a szája! Ha valakinek ilyen hangja van, akkor ne énekeljen! Fél hétig mozdulatlanul ült a szobában. Akkor lassan, félve elindult a domb felé. („Nem értem, magyarázta hevesen, nem értem se magamat, se magát.) - Nem értem - magyarázta hevesen -, nem értem, hogy történt, mi történt, mikor? - Ránézett kérdőleg. - De nem gondolkodom, ne gondolkodjunk! - Szeretnék magának valamit adni, Lia! Kiszakítani a szívemet és két kézzel odanyújtani, hogy érezze, hogy hogy remeg. Vagy embert ölni magáért, a maga kívánságára és még sokat beszélt (neki). Azután lefeküdtek a homokba. A leány átölelte, mohón, nyitott ajakkal csókolta a fiú száját, simogatta a lábát. - Mondja csak Lia - könyökölt ez fel hirtelen -, milyen bátor maga, (becsukja a szemét és nekimegy a bizonytalannak.) nem fél a bizonytalantól? Nem ismer engem, én se ismerem magát, még soha nem voltam, nem voltam... eh! nem voltam szerelmes, - hogy félek a szótól - legalább ennyire nem. Nem tudhatja, ki vagyok, mi vagyok. Nézze, őszinte akarok lenni: magamat is féltem. Nem! Nem! Nem igaz! Egy szó se igaz! Nincs senkim, csak maga, magamat se sokra becsülöm, akár holnap elvihet a fene, nem bánom, csak magának ne fájjon. - Ne beszélj annyit, hallod! - suttogta (Lia) a leány és a mellére húzta (a fiú) Endrei fejét. - Lia - kiáltott fel hirtelen és halálrasápadt -, mondja, én vagyok az első, vagy legalább most, hallja, az (egyetlen) egyedüli? - Nem, nem, hisz nem is lehet máskép, ugye? Felkelt és nyugtalanul járkált fel és alá. Homlokán gyöngyözött az izzadtság. Térdre vetette magát, a cipőjét csókolta. - Oh, csak azt ne, Lia! Az Istenért, csak azt ne! Inkább mindent elviselek, minden megaláztatást, csak azt ne tegye meg velem. De ez nem is lehetséges, ah! ugyan hogy lehetne? Jöjjön Lia! menjünk, adja ide a kezét, mesélni fogok. Másnap egész nap a szobában a díványon hevert. Este megint találkoztak.