Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

- Halló, a mellényét nyitva felejtette! - kiabálta valaki utána, amikor ismét kiért az utcára és már jó messzire maga mögött hagyta a bambán utána leselkedő' kisasszonyt. - Köszönöm - mormogta és gyorsan begombolta. Hirtelen a falhoz lapult. (Az utcán) Egy (na) tágas térre ért, ahol alig járt egy-két ember, úgy hogy már messziről észrevehette a piros napernyőt. Hozzásimult a falhoz, szeretett volna belesüllyedni, a szíve hallhatóan dobogott, a torka kiszáradt. El akart szaladni, nem bírt. A lába megmerevedett, hogy moccanni sem (birt) tudott. Rémült (szívvel) szemmel követte a piros napernyő közeledését. Egyedül volt. Amikor melléje ért, mint valami hűvös szellő csapta meg a fülét: - Este hétkor várom. Sokáig bámult utána. Hirtelen a fejére vágott. - Miért nem köszöntem neki, oh én marha, oh én marha, marha! - ismételgette, amíg haza nem ért és ott pirosan a szégyentől és dühtől az ágyra vetette magát. - Eh, bánja a csuda, a fő az, hogy szeret és találkozni fogok vele este - ugrott fel és a mosdóhoz szaladt. Hideg vízbe mártotta a fejét, törülközőjével meg nagy boldogságában az arcát vérpirosra dörzsölte. (A haját vízzel gondosan lesimította.) A kabátját gondosan lekefélte, kravátlit kötött. - Hol a nadrágom, - rontott ki a konyhába -, az Isten áldja meg Anna, hol a nadrágom? Elsápadt, izzadtság lepte el a homlokát. Feltúrta a szekrényt összedobálta az ágyat. Egy karosszékbe roskadt. - Mi volt abban a nagy csomagban, amit az az idegen vitt el ebéd után? - kiáltotta be Anna a konyhából. - Igen, igaz, annak adtam, a fene vigye el az összes utálatos koldusokat, le kellene őket csukni, folyton molesztálják az embert. Jöjjön be, tisztítsa ki azonnal ezt a nadrágomat. Ez talán nem elég szép? Öt óra volt. Nagy léptekkel mérte végig a szobát. Az ablaknál megállt. Az utcán fütyülték, hogy: „Ha a leány gatyát mos, akkor bizony nem álmos." - Hű, az Istenit, - röhögte el magát és nagy idomtalan hangjával maga is énekelni kezdte. Csak úgy (rezgett a szoba) reszkettek a falak, úgy ordított. Tánclépésekkel járta végig a szobát. Gyerekkora összes, rég elfeledt dalai(t) eszébe jutottak ismét. Hirtelen megállt és kifülelt a konyhába. Anna vékony, sipítós hangon énekelt, egy ideig hallgatta, de aztán kikiabált: