Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

- Bácsi - mondta a legkisebb és félénken, vágyakozva hozzálépett -. Mi van belül? Nemsokára elkezdtek játszani, valamennyien az ő üveggolyóira pályáztak, (és) mind ellene játszottak. -£De n ügy

es volt. Egyik golyót a másik után nyerte le és nemsokára az összes golyók már majdnem mind az ő zsebében csorgott) " —_ A végén azonban már majdnem az összes golyókat elnyerte és a zsebe felduzzadva, csörögve ütögette a (lábát) combját. - Egy ilyen nagy kamasz nem szégyell velünk játszani -, dörmögte dühösen az egyik, aki már az összes golyóit elvesztette. A hajatövéig (el)pirult el szégyenében! Elkezdett rosszul játszani, hogy minél hamarabb megszabaduljon a golyóktól. Nemsokára már az üveggolyóit is mind elvesztette és (av elbúcsúzva) avval (elment) elindult. - Hallja maga - rikkantotta el magát az egyik -, mikor jön megint golyózni? és hozzá csúfondárosan vihogott. A nevetés a többiekre is gyorsan átragadt és viháncolva, nyelvüket nyújtogatva, szaladt utána az egész banda. - Jöjjön el holnap, jöjjön el ma délután, maga ügyes! - (kiáltották) ordították röhögve és némelyik(ük)e nagy örömében a hátulsóját mutogatta. Már meg (akart) fordult, hogy közéjük verjen, (ami az) de mire meglátta őket, hirtelen elnevette magát. Nekitámaszkodott a falnak, úgy nevetett. Látta magát bajuszosan, kemény kalappal: golyózni! Istenem! A gyerekek is nekibátorodva köréálltak és úgy nevettek kórusban. Az arrajárók mind hátrafordultak. Aztán továbbment (az utcán), az arcán ott ült a vigyorgás. Hirtelen megállt. Az utca néptelen volt, fel a házak tetejéig tömve napfénnyel. Óvatosan körülnézett s mire meggyőződött, hogy senki se jár arra, csak messze az utca végéről közeledett egy fekete ruhás férfi, elkezdte gyorsan, hangosan mondogatni: boldog vagyok, boldog vagyok. Oh Istenem! Boldog vagyok! Aztán egyszerre hosszan, elnyújtva, (hangosan) kiabálta: booooldooog vagyok! De ezt már a közeledő férfi, úgy látszik, meghallotta, mert fölütötte a fejét, úgy hogy Endreinek egy mellékutcába kellett (be)szaladnia és ott egy kapuba állt be. De aztán meggondolta magát és egyenesen (szembe sietett a közeledővel) eléje ment. Megfogta a karját: - Ne haragudjon, hogy megállítom, de olyan nagyon boldog vagyok. Maga idegen, nem ismer engem, magának elmondhatom. Nem vagyok őrült, igazán nem, no ne higgye, de ugye, hát meg muszáj valakinek mondanom, ha boldog vagyok, ez csak kötelességem, (nem? ugy e) nemde? Nézze, ne haragudjon, nem sértődik meg, ugye, oh, azt a világért sem akarnám, inkább (a tengerbe ugrom) megölöm magam, de a maga nadrágja már rossz, kopott és egy kicsit el is szakadt már, engedje meg, hogy (ad) másikat ad-