Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Cow/ 'Sfi/tor* hogy érjen, mint a gyümölcs. De tudom, egyszer ki fog törni, széjjel robban és el fogok ájulni, mint a dús virágszagtól. Ismeri a tengert? Hallotta már? látta már? Amikor (az egész) hatalmas teste ide-oda reng, hullámzik, a mélyből feltörő rettenetes boldogságtól! S a sóhajai elzúgnak szerte-széjjel a világba, hajókat süllyesztve, hogy pusztuljon az ember, mert a tenger boldog. Ilyenkor szirénák sírnak, a föld déli felén egy hajó: egy kis pont, az északi részen (egy) egy kis pont és Kínában hahotázva házakat emel a levegőbe és rohanva sepri maga előtt, keresztül a levegőégen. Oh! (maga) a lábai előtt, fejjel tudnám magam belefúrni a földbe, összehúzódzkodva, hogy ne legyek senki, semmi, észre se vegyen, csak... Oh, most el szeretnék magának valamit mondani, úgy, mint amikor ketten öszszebújnak, összedugják a fejüket, senki sem hallja. De nem haragszik, ugye, és nem is fog kinevetni? És a száját sem szabad úgy egy picit félrehúznia, mint (amikor) ahogy azt tette, amikor a dombon állt fenn és lenézett. (És akkor) Elmeséltem neki, hogy akkor felvettem a zsebkendőjét, amit ott felejtett és otthon eltettem. És nehogy azt higgye, hogy észrevettem, hogy akkor sírt, azt mondtam neki: szépen össze volt hajtogatva. Oh, be ravasz tudtam akkor lenni! Elmondtam, hogy nem is én voltam az, aki az ablakban látta, hanem egy barátom mesélte el.» Nem is lehettem én az, mert én olyankor még alszom, mert igen sovány vagyok, amint látja, és sokat kell aludnom, és sokat kell ennem. Bizony, kitűnően élek, hat-hét koronát költök egy ebédre és egész nap lustálkodom, pihenek, a homokban fekszem. Mit firkáltak ide a homokba? - Kész leszek, kész leszek, kész leszek, kész leszek. - Ezt nem én írtam, nem az én írásom, (ne) vagy mégis? (mert itt van) Itt a kutya nyoma. Igen, ez csak olyan firkálás, írásgyakorlat, egyszerű írásgyakorlat. Nevetséges! - (Mivel legyek kész? Nincs mivel kész lennem.) Semmi dolgom széles e világon. (Éhenkórász vagyok, Nem vagyok éhenkórász, hogy statisztikai ada tokát állítsak össze terminusra. Se öregedő hátú, üres gyomrú költő, aki árku sonkénti egy koronáért koptatja az ujját. Hova gondol Mia?) Egész nap lustálkodom. Nem szorultam rá kenyérkeresetre. No, még az kéne. Hiszen... - Most haza kell mennem - mondta nyugodtan és hosszan, vizsgáló tekintettel rám nézett. Azután megszorította a kezemet és elment. Lefeküdtem a homokba és belebámultam a napba. És egyszerre rettentő félelem kezdte el rázni a testemet. - Mit gondol most ez a nő? Hogy én beleszerettem? Hogy bele vagyok bolondulva? (Mit nem képzel a kicsi.) Hisz tönkre fog engem tenni! Istenem! ezt nem lehet annyiban hagyni. Egész biztosan tönkre fog tenni.! Felugrottam és utána szaladtam. A dombnál értem utol, épp mikor be akart fordulni a város felé hallotta meg a futásomat és hátrafordulva, nyugodtan megvárt. - Ha azt hiszi, hogy szerelmes vagyok magába - mondtam lihegve, (és) a lábam remegett, persze csak a futástól -, akkor ugyan téved. Semmi közöm ma-