Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

bennem szemérem. Igen, a nevem, meg tetszik engedni, hogy bemutatkozzam. Endrei Tibor vagyok, a városban nem igen ismernek, de azért például van hitelem a boltosnál és a nők is ismernek, oh persze! Például a zsidó fűszeresnél tessék csak megkérdezni a kiszolgáló lányt, hogy nem ismeri-e Endrei Tibort? Hehehe, hogy nem ismeri-e? De hogy ismeri! Például, épp ma éjjel volt nálam látogatóba s most csak azért jöttem ide, mert egy kicsit fáj a fejem. És azután tessék megkérdezni a... De különben, ugye bár, (férfi) úri embernél fontos a diszkréció. Persze nem kiszolgáló lányokat illetőleg. Oh, ha például... Nem jutott eszembe, hogy mit mondjak neki tovább és a szemébe (akar) akartam nézni, mert idegesített, hogy egy szót se szól, folyton csak néz, nagy szemmel, (körülbelül egy) mintha csodálkozna. Akkor vettem észre, hogy már nem is áll előttem, körülbelül 100 lépésnyire van már a nyitott, piros napernyőjével s láthatólag igen sietett. Leültem a földre és (egy kicsit) a fejemre tettem a kezemet. Istenem! Őrültség! Hogy lehet ilyeneket beszélni. Mi az? Mi az? Azt fogja hinni, hogy bolond vagyok. Hát nem mondhattam volna meg neki szép, rendesen, hogy így, meg úgy és ennek hínak és esetleg az időről beszéltem volna bevezetésnek, hogy szereti-e a szelet, oh, én úgy szeretem, csak zúgna, zúgna, folyton, (vagy) azután elbeszéltem volna neki, hogy láttam ma éjjel Oriolát. Utána futottam, nem lehetett így elengedni magamtól. Nagyon messze volt már. De azért egy pár perc múlva már meghallottam a dobbanó lábamat, a mellem zihálását. Istenem, ő is elkezdett futni! Sírni szerettem volna dühömben, hogy most megint ráijesztettem. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanat alatt utolértem. - Kisasszony! - hörögtem, s olyan erősen rántottam meg a karját, hogy mind a ketten majd elestünk. - Kisasszony, tessék csak várni egy pillanatig, kérem, könyörgöm, sírok, ne legyen kegyetlen, megölöm magam, becsületszavamra, engedje megmagyarázni, hogy az előtt őrült voltam, illetve rosszul éreztem magam, mert a földön feküdtem sokáig, egész éjjel, nem is igaz az avval a kiszolgáló leánnyal, és a fejembe szállt a vér és nem tudtam, hogy mit beszélek. Oh! most már nyugodt vagyok. Hallgasson csak meg, hogy milyen nyugodt. Visszafordultunk és egymás mellett mentünk és folyton én beszéltem, (Nagyon sokat beszéltem) a szavak kiszakadtak (belőlem) a torkomból, hevesen hadonásztam, az arcom egészen piros volt. Nagyon sokat beszéltem. O egy szót sem szólt. - Oh, köszönöm, hogy megállott - mondtam többek (között) közt -, és hogy most itt velem sétál. Milyen boldog vagyok, Istenem! milyen boldog! Ha repülni tudnék, keresztül suhognék a levegőn, mint egy szitakötő, csillogva és remegve a boldogságtól. Vagy akar valamit, van valami kívánsága, oh, bár volna! Belevetem magam a tengerbe és meghalok, (oh) ha akarja! Eleget éltem, hogy ezt a napot is megértem. Ugrálni (táncolni) tudnék, rohanni előre, amíg kimerülve össze nem rogyok. De maga mellett akarok maradni. Sűríteni a boldogságomat,