Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”
hoz képest íz Apokrif vagy .A francia fogoly valóságos eposznak minősül. Tény, hogy utolsó éveiben ő is egyre hallgatagabb, szűkszavúbb lett.- Mielőtt áttérnénk a műfordításaidra, átvezetésként hallhatnánk valamit Lengyelországhoz fűződő viszonyodrólf- Személyes okokból mentem Varsóba, alkotói ösztöndíjasként. Egyrészt menekülni próbáltam egy nő, egy nem túlságosan jó házasság elől, másrészt egy lengyel barátomnak köszönhetően kicsit mélyebben is belekóstoltam a lengyel költészetbe. Jobban megismertem az irodalmukat, mint általában a magyar írók, tehát nemcsak Wladyslaw Reymont Parasztok című regényét olvastam. Természetesen kötelezően ismertem Adam Mickiewicz és Henryk Sienkiewicz műveit, meg más szerzőkét is, például Julian Tuwimét. Hanem egyik legnagyobb szerelmem, Konstanty Ildefons Gafczyriski költészetét nem - azt hiszem, akkor még nem is létezett magyar nyelvű válogatás a verseiből; vagy ha mégis, hát rossz fordításban, már ha mondhat ilyet egy szakmabéli egy másik fordítóról. A lengyelek iránt érzett, mondhatni örökölt rokonszenv is vezérelt, ráadásul lehetőség is kínálkozott, tehát nem haboztam Varsóba utazni. Máig bánom, hogy mindössze fél évet töltöttem náluk, 1969. október 26-ával kezdődően. Legnagyobb varsói ajándékom, hogy Lázár Ervinnel egy időben lehettem ott, akivel életre szóló barátságot kötöttünk. Egymás mellett laktunk, a Willowa utcában: ő a hatos számú házban, én pedig a nyolcasban. Ez az utcácska, ahogy a neve is mutatja, a villanegyed határán van, közel a belvároshoz. Ervin oldalán megismerkedtem két lengyel lánnyal. Ervin később visszajött Magyarországra, én pedig maradtam, és maradt a lányokkal ápolt barátság - amely valóban barátság volt, nem szerelem. 1970 nyarán az egyik lány elutazott a vidéki rokonaihoz. Én azokban a napokban megismerkedtem egy varsói presszóban Benedek Miklós színművésszel, és összehaverkodtunk. Az idő tájt végzett a Szín- művészeti Főiskolán, friss diplomás volt. Meghívást kaptam a lengyel lányokhoz, és magammal vittem Benedek Miklóst. Ebből az lett, hogy a lányok mindkettőnket elvittek a vidéki útjukra. Nagy kirándulásokat rendeztünk, olykor szomorút is, hiszen elmentünk Auschwitzba. Az egyik vidám kirándulásunkon olyan pillanatokat kaptam, melyek örökre megmaradnak. Egy erdőben mentünk. Benedek Miklós halálosan elegáns volt: kihúzott derékkal, öltönyben, kezében fekete ernyővel ment elöl a rekkenő melegben. Mögötte a két lány, utánuk én. Egy rét szélén megálltunk. A lengyel lányok akkoriban elég bolondosak voltak, különösen az egyetemisták: romantikus lelkek, nagy irodalombarátok, a költészet szerelmesei. Azon a réten nagyot keringőztünk, elképzelt zenére. A lányok kezdeményezték, Maryla és Helena. Nem valószínű, hogy két magyar lány felkért volna minket keringőzni. Ehhez lengyel lányok kellettek. A lengyel egyetemisták körében akkoriban a krakkói Gafczynski volt a legnépszerűbb költő. Általuk ismertem meg az ő verseit, és elhatároztam, hogy magyarra fordítom őket. Ám ezt a tervemet csak sokkal később, a nyolcvanas-kilencvenes években valósítottam meg, mondhatni akkor róttam le az adósságot, mellyel a lengyeleknek tartoztam az ösztöndíjért. 1995-ben jelent meg a kötet, Búcsú az utcalámpáktól címmel. Sajnos meglehetősen észrevétlen maradt, pedig csodálatosan szép verseket tartalmaz, és magyarul tökéletesen tudó lengyel ismerőseim szerint 124
