Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)

III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”

bicska. Nagyon szép darab, a pengéje valódi mestermunka. Azért szeretem annyira, mert az összes létező irodalmi díj közül ez az egyetlen, amely valami normális dologra használható: lehet vele faragni és enni.- Kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányélménye, és ezt egészen őszintén mondom, Az arcom visszakérem című, i988-ban kiadott versesköteted volt. Személy szerint úgy gondolom, és ezt időközben több irodalmár ismerősöm is alátámasztotta, hogy ez a kötet egész költői munkásságod csúcspontja. Egyetértesz ezzeló- Tény, hogy ebben a kötetben sok olyan versem szerepel, amely fontos része az életművemnek. Ilyen például a József Attila című, nagyobb lélegzetű vers, az Illyés Gyulának írt Hármas Oltár, a temetéséről írt Képriport és ima, vagy A levegőbe írt zene, amelyet a drága Vujicsics Tihamér emlékének ajánlottam. És még sok fontos vers: a Harangszó Nagy László ünnepén, Ani Máni-darabok, vogul átköltések. De a rövidebb, sóhaj tásnyi versek is kedvesek számomra. Tehát való igaz, hogy nagyon-nagyon szeretem ezt a könyvem, főként a záró, Királyok völgye című ciklust. A kötet címe pedig nem puszta költői játék, de társadalmi jelentést hordozó, különös történelmi rím: egy súlyos és sok millió emberben élő kívánság kifejezése. 1988-ban azt mondtam, hogy „az arcom visszakérem", és két éven belül az egész ország, az egész magyarság visszakérte az arcát. És valamelyest vissza is kapta. Könyvem borítóján valami olyasmit kértem, ami egy-kettőre társadalmi szinten is megvalósulhatott.- E kötet középső ciklusában szerepel Költők, mi című, csupán sóhajtásnyi versed: „Nyomjuk, mint süket a csöngőt, / a szöveget, / költők, mi: emberiség-köldök- / kölöncök. // Mondjuk, / mint aki holnap született." Es erre rímel egy másik sóhajod, amely nyilvánvalóan több egy átlagos szóviccnél: „I. N. R. IA/1. R. N. I.l"Ma is úgy látod, hogy keresztre kell feszülnöd, ha írni akarszó- Igen. Legalábbis számomra az írás folyamata elég nagy kín. Ha tetszik, még testi kín is. Pőleg akkor, ha meg akarok írni egy konkrét témát, és valami miatt nem megy. A fiatalság hatalmas adománya, hogy olyankor szinte nyomdakészen pattan ki a fejünkből egy-egy vers. Az öregségnek pedig az a nagyon nagy baja, hogy az ember minden egyes verssor papírra vetésével tanul valamit a szakmájából, elles valamicskét a költészet lényegéből, nem kimondja, nem megfejti, de elsajátít, elles - s ahogy ezek a felgyűlő tapasztalatok besűrűsödnek, az írás egyre nehezebbé válik, lefékeződik. Nem véletlen, hogy Arany János a három nagyszabású Toldi-műve után (melyekhez, furcsa viccként, szinte azonnal megírta a Toldi estéje címűt is; ha jól emlékszem, 1846-ban készült el a Toldi, a Toldi estéje pedig 1848-ban), szóval aligha véletlen, hogy élete alkonyán Arany is csupán Oszikéket írt. Rövid hat- és nyolcsorokat. Személyes sorsa, lánya megrendítő halála mellett a felhalmozott költői tudása is féken tartotta a kezét. Ha nem is fogta vissza teljesen, hála Istennek, de lefékezte.- Túlságosan merész társítás lenne Pilinszky költészetének „elszálkásodását" is ide kapcsolnió- Lehetséges, hogy Pilinszkyben is hasonló folyamat játszódott le. Igaz, ő soha nem írt eposzi méretű műveket - ám a Szálkák kötet két-háromsoros miniatúrái123