Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”
gigdolgoztam az életemet könyvtárosként, újságíróként, szerkesztőként, és mindannyiszor meglehetősen betartottam a játékszabályokat. Az írás valamiképpen szent tevékenység. Olyan, mint a vasárnapi mise: hat napnak el kell telnie, hogy a hívő ismét ünnepi szertartásra mehessen. A versírás során az ember kiharap, megízlel egy darabkát Isten testéből. Úgy gondolom, rengeteg felesleges vers született a világban - tudatosan nem a világirodalom szót használom, mert az egészen más szint. Nem árt, ha az ember mértékletes és csak azokat a verseit írja meg, amelyeket végtelenül szükségesnek érez; amelyeket ha nem írna meg, abba úgymond belehalna.- A szépprózával sohasem kacérkodtál I- Prózai kötetem nem jelent meg. írtam egy tárcanovellát, amely véleményem szerint elég szép, de a további novellaírástól visszariadtam. Ebben az is közrejátszik, hogy az életkörülményeimből adódóan évtizedeken keresztül éjszakai költő voltam. Ötvenöt éves koromig, vagyis a leszázalékolásomig soha nem engedhettem meg magamnak, hogy kizárólag az írásnak és az írásból éljek. Olyan erkölcsi és családi kötelezettségeim voltak, amelyeket nem lehetett a „vagy van, vagy nincs honorárium” gyakorlatára alapozni.- Újságíróként, illetve szerkesztőként mely lapoknál dolgoztáli- Már József Attila-díjas költőként lettem üzemi újságíró, 1971-ben. Különféle üzemi lapokba írtam cikkeket, tudósításokat, riportokat, főként a csepeli székhelyű Papíripari Vállalat Magyar Papír című újságjába, amelynek összesen hét évig voltam a munkatársa. Onnan kerültem az Elet És Irodalom című hetilaphoz, ahol tizenhárom évig szerkesztettem a versrovatot. Utána egy évi munkanélküli segély következett, majd 1992 és 1995 között a Fehérvári Városi Televízió főszerkesztője voltam. Mindmáig rejtély számomra, hogy miért pont rám esett az ottaniak választása - talán azért, mert fehérvári gyökerű volnék... 1995-ben azonban különféle betegségeim támadtak, végül leszázalékoltak, és voltaképpen azóta vagyok írói létformájú költő. Talán sokkal kellemesebb lett volna, ha ezt a létformát harmincévesen kezdhetem meg, de ez persze csak utólagos bölcselkedés.- Kérlek, beszélj a díjakról, amelyek végigkísérték költői pályádat!- A díjakat elsősorban adják, és csak másodsorban kapják. Nekem elég sok díjat adtak. Kétszer jutalmaztak József Attila-díjjal, 1970-ben és 1986-ban. 1988-ban Déry Tibor-díjat és Év Könyve-díjat, 1992-ben Magyar Művészetért Díjat, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, 2001-ben pedig Kossuth-díjat kaptam. Ez utóbbi nekem ítélésekor talán a műfordítói munkásságomat és a gyerekkönyveimet is számításba vették, nem csupán a költészetemet. És van egy olyan díj is, amelyet a hivatalos lexikonbéli szócikkekben nem szoktak felsorolni, bár számomra a legkedvesebb. A Székelyföld című, Csíkszeredában szerkesztett folyóirat Bicska-díja, amelyet 2004 októberében adományoztak nekem, és azóta is nagy becsben tartok. Megjelent náluk egy elbeszélő jellegű költeményem, A költő esteli védőbeszéde Hitvese Színe előtt címmel, és a lap munkatársai titkos szavazással ezt választották az év legjobb, általuk közölt versének. A kitüntetés pedig egy valódi 122
