Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - „Mindig is tudtam, hogy költő vagyok”
- Igen, jóllehet e tanácsait csak részben fogadtam meg. Ugyanis eltérő költői „fázisban” voltunk: én fiatal költőként a mindent kimondás időszakában jártam - ő pedig már az elhallgatás, a Szálkák időszakára készülődött.- Akkor most térjünk vissza az időbeli sorrendhez, és beszéljünk arról, hogy 1966-ban napvilágot látott első verseskönyved, a Szaggatott világ/- Életem során elég sok csodában volt részem - közülük a legnagyobb az, hogy a világra születtem. Jó lenne, ha egyszer az összes ilyen csodát fel tudnám sorolni, mi több, meg tudnám írni. Most azt szeretném elmondani, amely az első kötetem kapcsán történt velem. Amikor 1966 nyarán, az Ünnepi Könyvhétre megjelent a Szaggatott világ, akkor Isten tudja, miért, de a Nagykanizsai Városi Könyvtár meghívott egy szerzői estre. Pestről Kanizsára tartva megálltam Székesfehérvárott, és meglátogattam édesanyámat. Amikor a vele lakó nagyanyám meghallotta, hogy hová tartok, a lelkemre kötötte: el ne mulasszak elmenni a Kanizsához közeli Nagy- bakónakra, az ő szülőfalujába. így hát megkértem a könyvtárosokat, hogy az est másnapján vigyenek el engem Nagybakónakra. Ez egy egészen kicsike, gyönyörű fekvésű falu. Emlékszem, hogy éppen annál a végénél érkeztünk meg, ahol a temető van. Megállíttattam a kocsit, bementem, és megtaláltam a dédapám virágokkal borított sírját. Nem nagyon értettem, vajon ki tarthatja ilyen szép rendben. Csak amikor bementünk a falu központjába, derült ki, hogy lakik ott egy idős tanítónő, aki nagyon szerette a mi családunkat, és ő ápolta a dédapám sírját. Meglátogattam. Amikor elmondtam neki, hogy ki és mi vagyok, akkor bement a másik szobába, kihozott egy selyempapírba csomagolt tárgyat, és letette elém az asztalra, a pogácsák és a barackpálinka mellé. Kibontottam és láttam, hogy a dédapám porcelán fényképe az ő sírkövéről. 1945-ben egy gellert kapott golyó eltalálta, és öt-hat darabra tört. Ez a tanítónő összeszedte, becsomagolta és gondosan megőrizte, most pedig huszonegy év elteltével átadta nekem. Kis híján elsírtam magam. Megkérdeztem, mégis miért szedte össze azokat a cserepeket. Azt felelte: azért, mert tudta, hogy egyszer majd valaki eljön értük.- Ez a történet nagyon szépen rímel első köteted címére: Szaggatott világ - öt-hat cserépre szaggatott világ... A könyv a Magvető Kiadó Új Termés-sorozatában jelent meg és ez máris bizonyos költői rangot szerezhetett számodra. Milyen előzményei voltak ennek!- Tizenhárom éves koromtól írok, és egy évre rá már rendszeresen megjelentek az írásaim nyomtatásban, a Fejér Megyei Hírlapban. Ott sokan a pártfogásukba vettek, például Könczöl Imre, a Városi Könyvtár igazgatója, akit 1956 után bebörtönöztek. Csoóri Sándor szintén, akit Fejér megyei lévén időről időre vendégszerepelni hívtak - Zámolyba is, Fehérvárra is. Később megtiltották neki, hogy Fehérvár területén költőként szerepeljen... Tizenkilenc-húszéves fejjel kis híján abbahagytam az írást. Hanem akkor, az 1960-as évek kezdetén az egyetemi alkotókörben egymásra leltünk Koczkás Sándorral. O bátorított a folytatásra. Meg persze az is, hogy 1961-ben létrejött az Új írás című folyóirat, és mindjárt a második számában megjelent egy versem. Abban az időben egy-egy vers publikálása felért egy mai verseskötet jelentőségével - értékét, rangját tekintve. Még az is nagy dicsőségnek számított, ha valaki a Nők Lapjában közölhetett. Illyés Gyula mondta egyszer, hogy 120
