Kerényi Ferenc - Kováts Imre (szerk.): „Tanuljátok meg, mi a költő…” (Gyula, 2001)

Bevezető

nem életével fizetett döntéséért. Nemcsak lelke kínlódott az altiszti fegyelmezés miatt, de egészsége is megrendült. Ekkor szerzett tüdőgyengesége egész, hátralevő életében elkísérte, miután 1841-ben — kiállított katonai nyilvántartó lapjának tanúsága szerint — „a teljes rokkantsághoz közeledő állapotban” szerelték le.

Több reményt fűzhetett a vándorszínészeihez, amelyet nemcsak a nyomor romantikája, de a nyelvművelés és az erkölcsnemesítés glóriája is övezett, és amelynek vendéglőszobákban, kocsiállásokban (kiállításunkban közülük a cecei szemlélhető) felállított alkalmi színpadain a hatás azonnal mérhető volt az iskolázatlan, a látottakat átélő közönség válaszadásaiban. Petőfi nem volt a korkövetelmény- nek megfelelő, romantikus hősszínészi alkat: szálas, daliás termet, kulisszahasogató, dörgő hang híján műveltséggel és tudatossággal igyekezett adottságait megtoldani, akár színészeszménye, Egressy Gábor, aki hasonló adottságokkal küzdötte fel magát a magyar romantika legnagyobb színpadi művészévé. (A vándorszínész Petőfi ismeretlen festő olajképén látható: 6. kép)

Az 1841 és 1844 közötti vándorlást az utolsó iskolázási kísérlet, a pápai református kollégiumban töltött tanév szakította meg (1841—42). Ennek két hozadéka jelenik meg kiállításunkban: a szemünk láttára születik meg a „Petőfi” név egyik pápai diáktársa kéziratán (7. kép), és a kollégium hallgatója volt még, amikor nyomtatásban is nyilvánosságot kapott A borozó című verse, ráadásul a legrangosabb folyóiratban, az Athenaeum 1842. május 22-i számában. A még Petrovics Sándor néven közreadott költemény mögött a kortársak rutinos, idősebb költő álneves megszólalását sejtették. (8. kép)

Petőfi életútja újabb mélypontjának 1843—44 tele bizonyult Debrecenben, amikor - megbetegedve egy érmelléki faluzás

A.' borozó.

Gondiiző borocska mellett Vígan illan életem;

Gondiiző borocska mellett,

Sors, hatalmad’ nevetem.

És mit ámultok, ha mondom,

Hogy csak a’ bor’ istene A’ kit én imádok, a’ ki E’ kebelnek mindene?

És a’ bor’ vidám hevében Füttyentek rád, zord világ ,

Szívemet hol annyi kínnak Fúriái szaggaták.

Bor tanita húrjaimra Csalni nyájas éneket;

Bor tanita elfeledni,

Csalfa lányok, titeketEgykor majd borocska mellől A’ halál ha űzni jő,

Még egy korty — ’s nevetve dőlök Jégöledbe , temető!

Petrovics Sándor.

után — szerződés nélkül tengődött hónapokon át egy színházi jegyszedőnő emberségéből. E, már-már reménytelen helyzetet az unokatestvér-festőművész, Orlai Petries Soma nagyméretű, közismert festménye idézi fel számunkra, amelyen Petőfi utazóládája is jól felismerhető. (9. kép) Egyetlen kincse, tőkéje az a folyamatosan másolt-gyara- pított versesfüzet volt, amellyel 1844 februárjában gyalog elindult Pestre, hogy most már igazi hivatásának éljen.