Kerényi Ferenc - Kováts Imre (szerk.): „Tanuljátok meg, mi a költő…” (Gyula, 2001)

Bevezető

le. A porcelán kávés edényből Petőfi Zoltánt etették a tordai papiakban, ahol a költő családját hátrahagyta. Bem kisméretű, színes, litografált arcképét Petőfi osztogatta a székely honvédek között; egyetlen fennmaradt példányát ma díszes bársonytok védi. Annál dísztelenebb az a bádog zsoldtartó szelence, amelyben Petőfi tiszti fizetését őrizte, és amelyet Arany Jánosné hitelesített. 1849. július 30-án a költő-segédtiszt Bem táborkarával kocsizott Marosvásárhelyről Székelyke- resztúr felé — ugyanezen a napon írta meg Kertbeny Károly azt a levelet Heinrich Heinének, amellyel megküldte neki saját és mások fordításaiból összeállított német nyelvű Petőfi-kötetét. Az emlékezők szerint Petőfi még az ütközet délutánján, a csatatéren is je- gyezgetett. Utolsó fennmaradt verse, a Mezőberényben írt Szörnyű idő megválaszolhatatlan kérdések sorozata: „Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki, / Leírni e / Vad, fekete / Időket a világnak?” A világirodalomig ívelő kozmikus nemzethalál- látomásra komoran koppant a kolozsvári Szabadság című újság 1849. augusztus 7-i számának apróhíre, amely először adott hírt Petőfi haláláról: „A nagyhírű altábornagy múlt keddi csatájáról. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lön túlmerész vállalatának, míg koszorús népköltőnk, a tűzlelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett.”

„Hír szerint” - mivel Petőfit elesni senki nem látta, már ekkor fel-felröppentek az első híresztelések, hátha túlélte az ütközetet. Ezzel szemben olyan személy sem akadt (az elkövetkező évtizedben sem), aki viszont Fehéregyháza után élve látta volna a költőt. Az özvegységében bizonytalan Szendrey Júlia előbb maga kereste Erdélyben férjét, majd irodalmi hagyatékát (egyetlen tőkéjét) igyekezett összegyűjteni. „A nemzet özvegye és árvája” megtisztelő minősítés, ám egy 21 éves fiatalasszonynak ebből gyermekével megélnie nem lehetett. Erre is gondolnunk

kell, mielőtt — a korabeli közvéleményhez hasonlóan — megítélnénk Szendrey Júliát azért, mert 1850. július 21-én kezét nyújtotta Horvát Árpád egyetemi tanárnak. Az es- ketést végző pap igyekezett körültekintően eljárni. A házassági anyakönyvbe Petöfinét hajadonként jegyezte be, a költő hiányzó halotti anyakönyvi kivonatát pedig Júlia nyilatkozatával pótolta, ami kiállításunkban is látható. (36. kép) Óvatossága nem bizonyult fölöslegesnek. 1853-ban újabb ál- Petőfi bukkant fel (korántsem az első, de nem is az utolsó), és a nyomozás során felmerült, hogy a házasságkötés akár fedezőelterelő művelet is lehetett. Ekkor szólították fel nyilatkozattételre azt az August von Heydte ezredest, Lugos városparancsnokát is, aki 1849 nyarán őrnagyi rangban ösz- szekötő tisztként szolgált az Erdélyben működő cári hadsereg mellett. (1854. ja