Kerényi Ferenc - Kováts Imre (szerk.): „Tanuljátok meg, mi a költő…” (Gyula, 2001)

Bevezető

szerelméről; Teleki Sándor, „a vad gróf”, Petőfi egyetlen főrangú barátja, aki többször is vendégül látta koltói kastélyában a költőt, és akinek mézeshetei itteni nyugalmát köszönhette az ifjú házaspár, a magyar irodalom pedig az itt írt verseket.

A végre fellelt boldogságnak megfelelőek az ereklyék is. Itt van mindjárt a költő névjegye. Rajta csak ennyi áll: PETŐFI. Nehéz elképzelnünk tömörebb önjellemzést: vagy mond a név valamit (kivált az Összes Költemények megjelenése után), és akkor fölösleges a szószaporítás, vagy nem - és akkor ugyancsak. Nemesi előnév, birtok, címer, viselt méltóság, rang vagy cím amúgy sem ékesíthette. Szend- rey Júlia leánykori világát egy általa festett, finom virágakvarell idézi fel a számunkra: gr. Festetics Vincéné mezőberényi leánynevelőjében, majd Pesten, Tänzer (pardon Lejtei) Lilla intézetében egyaránt tanult rajzolni és festeni. Júlia jegygyűrűjét szinte szakrális tisztelet övezte: az ezüst ereklyetartót Benczúr Gyuláné adományozta a Petőfi Társaságnak. (25. kép) A Pesten, 1847-ben készíttetett aranykarika egyben versmotívum is, Petőfi az Augusztus 5-dikén c. költeménnyel ünnepelte eljegyzésüket: „Itt a gyűrű, itt a gyűrű! / Itt van végre ujj anion!” Kedves emléktárgy a költő koltói somfabotja. Ne csudálkozzunk azon, hogy az első teremben látott fokos (az útonjáró ember szerszáma-fegyvere) után ebben a teremben még Petőfi bambusznád sétabotjával is találkozunk. A költő nemcsak és nem elsősorban a korabeli divatnak hódolt, hanem — motorikus alkat lévén — vándorlás, séta, sőt versírás közben is tárgyakat szorongatott vagy mozgatott keze, a benne lüktető mozgás- vagy versritmus szerint.

Miután körüljártuk a Pilvax márványasztalát és megismerkedtünk a Júlia-szerelem romantikus regényével, ellátogathatunk arra az új címre is, amelyet Petőfi így adott meg 1847 novemberétől: „Pest, Dohány utca, Schiller-ház, No 373.” A lakás leírását abból a levélből ismerjük,

amelyben a kibérléssel megbízott jóbarát, Egressy Gábor számolt be ténykedéséről Petőfinek: „Három utcaszoba, alkofen, előszoba, gazdasági konyha stb.” „Mivel a lakbér meglehetősen magas volt, a harmadik szobába Jókai Mór költözött lakónak, majd 1848-ban Petőfi végképp elszegényedett szüleit vették magukhoz. A család javait, és ezen belül a lakás berendezését azokból a jegyzőkönyvekből ismerjük, amelyeket az osztrák megszállók vettek fel előbb 1849 januárjában, a „felségáruló” lefoglalt vagyonáról, majd (már Petőfi halála után) javainak árveréséről, 1850 januárjában. Hála a korán indult Petőfi-kultusznak, viszonylag sok tárgyi emlék maradt fenn ezek közül, így a Dohány utcai lakást idéző szobabelsőt szinte kizárólag hiteles Petőfi- és Júlia-emlékekkel rendezhettük be. (26. kép) A vitrin annak idején könyvszekrényül szolgált; a XIX. század elején készült, empire állóóra Orlai Petries Soma hagyatékából került a múzeumba. Szendrey Júlia menyasszonyi csokra aranyozott fa ereklyetartóban látható; arany órája, legyezője, kendője, kesztyűje mintha fiatalasszony-tulajdonosát várná ma is. A költő tárgyai (a pipa, a gyufatartó, a notesz) otthoni szokásait, kedvteléseit idézik; a díszpoharak Petőfi Sándor monogramját és Szendrey Júlia arcvonásait őrzik. A korabeli Shakespeare-szobrocska nem volt ugyan a költőé, de ott a helye, hiszen Petőfi írta: „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek”. A pamutvászon ruhát viszont Szendrey Júlia valóban viselte, mégpedig 1848 nyarán, amikor várandós volt Zoltán fiával. (A személytől függetlenül is divat- történeti ritkaság: az egyetlen terhesruha, amely a XIX. század közepéről fennmaradt; kár, hogy az 1960-as években egy szemérmes restaurátor átszabta.)

Petőfi pesti otthona, ami a berendezést illette, miben sem különbözött a megszokott kispolgár-értelmiségi lakásoktól. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy mindezt kizárólag írói jövedelméből biztosította családjának, ideértve mind több figyelmet és törődést igénylő szüleit.

20^