Benedek Anna: „…mit tesz a fény…” Nádas Péter fotográfiái, 1959-2003 (Budapest, 2012)

E. Csorba Csilla: Kapcsolódások

A festészettel kacérkodó, azt amatőr vagy iskolázott szinten művelő hazai írók köréről, munkáiról sokan publikáltak értékes tanulmányokat (többek között intézményünk kutatói is). Az ikonikus fordulat megtapasztalása után a fényképnek mint az első technikai képnek a vizsgálata nagyobb szerepet kapott nemcsak az irodalomban, de a társadalom, a világ és önmagunk szemlélete terén is. Az elmúlt két évtizedben gyakorlattá vált írói képalbumok kiadása, fotóalbumok elé írt szépírói előszavak, kiállítási megnyitóként elhangzó irodalmi szövegek közzététele.

Michel Tournier francia író megállapítása szerint: „ha az író és a fényképész ugyanaz a személy, akkor a két médium - a szöveg és a kép - közti viszony egymásnak nem alárendelt". Különösen nem, ha olyan két, kisebb-nagyobb kihagyásokkal egymás mellett haladó, párhuzamos pályáról, foglalatosságról van szó, mint Nádas Péter írói és „tanult" fotográfusi munkássága esetében. Bár Nádasnál fotókészítési és fotóhasználati módról egyaránt beszélhetünk, a képi hivatkozás ez utóbbi esetben sem tekinthető alárendeltnek. A fotózás aktusának precíz tervezettsége, a pillanat törtrésze nyomán rögzült, titokkal teli végleges megragadásának módja érezteti velünk, hogy mindent tud a fotográfiát létrehozó cselekvésről, annak materiális, technikai, nyersanyagbeli, formai kritériumairól, és a képkészítés fotón túli, más térbe, a távoliba tartó dimenzióiról is. Mindkettőnek kiinduló- és végpontja a fény. Nádas Péter minden napszakban ismeri a fényt: a „zsalugáteren át betűző délutáni napfényt", a „bársonyfüggönyök mögül derengésben elő- tűnőt, a keskeny résen át beszűrődőt", a „holdfény hatására merev szögekben és síkokban meg- törőt", s az utcai lámpáknak a „sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfényét", az „alkonyra készülő fény gyöngéd árnyékait" éppúgy, mint a valahonnan jövő fény hatására kiváltott „káprázatos és bizonyos belső ujjongást okozó belső képek" létrejöttének titokzatos, fenséges módját. Vérbeli fényképész, aki kitanulta a felvételkészítés, riportfényképezés, laborálás, képkidolgozás, nagyítás alapjait, majd az 1960-as években még gyakori negatív és pozitív retus, az utómunkálatok, a barnítás, színezés készségét „egy extrémen puha és hegyes ceruza társaságában". Munkássága része fotótörténetünknek. Szemlélete, belső motivációja lehetővé teszi, hogy a fényképről vallott filozófiai megállapításai, valamint író-fotósi tevékenysége nagyobb, tágabb összefüggésben szemlélhető legyen: olyan „társaságban" szólal meg, akik között a fotó nemcsak a lefényképezendő valóság, hanem a fekete-fehér, a fény-árnyék összehangolásából létrejövő idea, a létezés maga. Több példa kínálkozna a vélhetően nagyszámú szellemi-művészi társaság tagjai közül. Véletlenszerűen kiválasztva, de sok megkapó egyezésre is rámutatva, egyiket a fotó(művészet), másikat az irodalom oldaláról hívnám elő.

6