Benedek Anna: „…mit tesz a fény…” Nádas Péter fotográfiái, 1959-2003 (Budapest, 2012)

Földényi F. László: A fény igazsága

közben rengeteg egyebet is látunk - legfeljebb nem figyelünk rá. Ez a fénykép azonban először is kiküszöbölte a tárgyat észlelő fotós periférikus látását, ezt követően a lencse megoldotta, hogy a látványt ne kelljen tapogatni, vagyis ide-oda siklani rajta, végül pedig a keretes látás eredményeként olyan kivágat született, amit „természetes" látásunk soha nem tud létrehozni. És ehhez járul az információk hiánya, ami a kivágatból következik: nem tudni, hol áll ez a szék, földön-e vagy padlón, s ha padlón, akkor az köves-e vagy parkettás, nem tudni, miféle falra vetül az árnyék, nem tudni, milyen ház része, mint ahogy azt sem, hol van ez a ház, vidéken vagy nagyvárosban, kertben vagy egy bérház gangján. Nem tudni semmit a környezetről. Ami nem is csoda, hiszen ez a fénykép sok minden mellett éppen a környezet hiányát mutatja be - már amennyire a hiány egyáltalán bemutatható. Nincsen környezet, csak egy koncentrált látvány. És ez nagy alázatot feltételez a tárggyal szemben. De olyan nagyot, hogy ettől maga a tárgy is elveszíti tárgy-jellegét - valahogyan úgy, ahogyan a sokszor elismételt szó is elveszíti a jelentését, és absztrakt hangsorrá módosul. Ez a tárgy is attól, ahogyan a fényképen megjelenik, elveszíti tárgyi jellegét. S hiába tudom, hogy micsoda - egy nádszék és az árnyéka -, minél tovább nézem, annál inkább egy absztrakt látvány lesz, ahol minden ugyanarra a szintre kerül. Az árnyék legalább olyan kézzelfoghatóvá válik, mint a szék, amely viszont legalább olyannyira illékony és megfoghatatlan, mint az árnyék. Amitől maga a valóság, a képtől innenső valóság is felborul - vagy legalábbis megbillen.

Sok asszociáció fűződhet egy árnyékot vető nádszékhez. Az asszociációk pedig szituációkat s azoknak az emlékeit hozzák elő. Ám ahogyan ezen a képen megjelenik a támla és az árnyék, az nem egy szituáció emlékének a felkeltését szolgálja. Itt nincs hosszú nyári vasárnap délután. Nincsen elomló hangulat, nincsen szentimentalizmus, ami pedig állítólag a fényképészet egyik nagy célja. Ez a kép nem akar megragadni semmilyen emléket, nem akarja megállítani az időt, hanem - hideg, de nem szenvedélymentes figyelemmel - struktúrákat rögzít, amelyek révén, mint megannyi kapaszkodóval, be lehet hatolni valahová.

Hová? Oda, ahol a kézzelfogható megfoghatatlan, ami pedig megfoghatatlan, az nagyon is megfogható. Tartózkodnék attól, hogy a „szent” jelzővel ruházzam fel ezt a nádszéket. Vagy azt a kávéscsészét, amelyet egy másik felvételen látni magára hagyva, a saját világába bezárva. De mindenképpen van benne valami, amit „misztérium" szóval jelölnék.

15