E. Csorba Csilla - Sipőcz Mariann: Arany János és a fényképezés. Országh Antal fotográfus /1821-1878/ pályaképe (Budapest, 2019)
E. Csorba Csilla: Arany János és a fényképezés
Arany János és a fényképezés E. Csorba Csilla Bevezetés Az 1980-as évek végén egy Erdélyből érkezett idősebb férfi keresett meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészed tárában azzal a kéréssel, hogy látni szeretné Petőfi Sándor egyetlen fényképét, a dager- rotípiát. Hosszan ecseteltük, hogy ez miért nem lehetséges: óvjuk a fénytől, a levegőtől, elzárva tartjuk, becsesebb szinte valamennyi műtárgyunknál - de tekintse meg a másolatát. Nem tágított, ő ezért utazott ide Székelyföldről, látnia kell az eredeti képet, azt, amely még felületén érzékelte Petőfi testi valóságát. Hosszabb érvelést követően - a meggyőzési kísérlet hiábavalóságát érezve - a raktár hűvösében elővettük légmentesen lezárt dobozából a Petőfi testének körvonalait, arcvonásait láttató ezüstözött fémlapot. Rabiátus vendégünk lehajolt, megcsókolta az üveglap szélét és elhagyta a helyiséget. Ez az emlék jutott eszembe, amikor Arany János és családja mennyiségileg nem jelentős fényképeinek hányatott sorsára gondoltam. Vajon miért nem vált Arany arcképe éppoly ikonikussá, mint Petőfié, s vajon az elmúlt évtizedek képtudománnyal, képi fordulattal foglakozó diskurzusai során miért fordítottunk oly kevés figyelmet innen- onnan máig előkerülő fényképes ábrázolásaira, s az összeálló vizuális korpusz üzenetére?2 A kutatás kiteljesedését talán maga Arany János zárta rövidre azzal a megjegyzésével, amelyet Jovan Jovanovic Zmaj neves szerb fordítónak írt 1877- ben: „A mi a fényképet illeti, ide melléklem az egyet„Nyílt a tükör. Kis Béla csüngött a jó anyán; A képész munkált, intett, hogy nézzünk arra már; A kis fiának tapsolt, hogy arra vonja őt A kis fiú is tapsolt, s a kép dugába dőlt.”1 lenegy fajtát, melyből példányom van. Ez a 60-as évekből való, s az Akadémiai Album számára készült volt. Ezen kívül nincs is fényképem más, mint az, mely 1866-ban »Összes költeményeim« elé készült, és ott megtalálható. Az óta nem volt alkalom ülni photographnak; magam, beteges lévén, semmi vágyat nem éreztem, roskadozó alakomat fényképek által többszörözni.”3 Mindebből következően egy hivatalos és egy félhivatalos alkalmat említ, amikor akarata ellenére engedett a megörökítés vágyának, s testi valóját megoszthatónak vélte a közönséggel. Ehhez a fényképezésre okot adó két eseményhez (az Akadémia megnyitása és saját kötetének megjelenése) még egy alkalom járult, akkor keletkezett (1880- ban) az Ellinger Ede és Testvére fényirdájából származó sorozat. Talán a „több a hír-név, mint az érdem” gondolata mögött húzódó, önmagát mindig háttérbe állító magatartás is eredményezte, hogy Arany és családja fényképeken át letapintható mikrovilágát, a fényképezéshez való viszonyát a 2017-es évig csak szórványosan kutatták, hiszen az említett három alkalommal előállított képek hamarosan ismertté, unos-untalan ismételtté váltak. Az Arany János Emlékévben, lépésről lépésre haladva a költő és a fényképezés téma kutatásában, egyre több váratlan meglepetés ért, s korábban ismeretlen dokumentumok kerültek elő, amelyek, ha nem is változtatják meg eddigi ismereteinket Arany énképét, önazonosságát, önismeretét, alakja hagyo- mányozódását, a „sokszorosíthatósággal” kapcsolatos véleményét illetően, mégis egy új, akár versei 9
