E. Csorba Csilla - Sipőcz Mariann: Arany János és a fényképezés. Országh Antal fotográfus /1821-1878/ pályaképe (Budapest, 2019)
E. Csorba Csilla: Arany János és a fényképezés
vei is párbeszédbe állítható, a kultúratudományok komplex vizsgálata felé nyitó kutatásnak adhatnak újabb teret és lehetőségeket. A „legautentikusabb ikonográfiái dokumentumnak” nevezett fényképek nem választhatók el mereven a költő életében keletkezett képzőművészeti alkotásoknak a közelmúltban (a teljesség igényével) feltárt sorától. Ezek: a Petőfi Sándor által rajzolt profilkép, az 1848-as datálású Barabás-lito- gráfia, az 1884-ben az Akadémia falára felkerült reprezentatív festmény, illetve további, immár a kultusz körébe sorolható ábrázolások. Arany életében már az 1840-es évektől kezdődően sorra jelennek meg az arcképcsarnokok, panteonok, a pályaképeket, jellemrajzokat arcképekkel elegyítő válogatások, s bár a „modell hűséges bemutatásának a lehetősége az ilyen igénnyel készült rajzokból sem hiányzik”, valójában egyik sem rendelkezik „a fénykép irracionális elhitető erejével.”4 A költőről készült valamennyi ábrázolást tartalmazó ikonográfiái albumot5 végiglapozva láthatjuk, hogy a modell után készült rajz hány mutánst eredményez, hányán - metszők és litográfusok - írták át akár Barabás 1848-as rajzát, vagy Simonyi Antal 1866-ban levett fotográfiáját, miközben egymástól különbözően látták, vagy láttatták Arany vonásait. „A Fotográfia nem (vagy nem feltétlenül) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt.”6 Ezekről a „biztosan volt” pillanatokról kíván szólni e dolgozat is. Az Arany László feljegyzéseire alapozott kiindulópont - „Arany a maga jószántából sohasem készíttetett arcképet: valami nógató alkalomnak kellett lenni, hogy elszánja reá magát.. .”7 - ugyancsak behatárolta az ikonográfiái kutatások iránt kedvet érzők munkáját, miközben tudnunk kell, hogy különösen a 19. század első felében a saját vonásokkal való találkozás sokakból váltotta ki a nemtetszés érzését. Nemcsak az írók, de vezető rangú politikusok is szívesen maradtak a vizuális ismeretlenség homályában. Széchenyi István gróf, az amúgy daliás termetű, társaságban megjelenésével is kitűnő férfi, a róla festményt rendelő Bihar vármegyeieknek a szerénység mezsgyéjén egyensúlyozva, saját külsejét önironikusan deheroizálva írja le: „Azonban Tekintetes Rendek, talán czélirányosabb volna, valamelly más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasabb polczon áll, mint én, s nem engem, kiben, egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér talán csak valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sárgás, ránczteli képe, és soványka törődött teste képnek sehogy sem való.”8 Miért csodálkozunk hát, ha Arany 1853-ban, 36 éves korában magát „kóczos, szürke hajjal, sárga barna arczczal, tömpe (...) orral, kálmuk szemekkel, semmit nem mondó fizimiskával” mutatja be Szemere Miklósnak.9 A kérdés ez esetben, hogy mit testesít meg a litografált, fényképezett lap, igaza lehet-e Roland Barthes-nak, aki azt állítja, hogy a „Fotográfia nem a festészeten, hanem a Színházon keresztül érintkezik a művészettel”, azaz a gép előtt eljátszhatja, megjátssza magát a modell. „Eszerint az arc mindig egyszerre a tekintő és a tekintett, a néző és a nézett, azaz a másik tekintetének a médiuma.”10 A fényképarcukkal először találkozók, mint a bennszülöttek, kik először látják magukat tükörben, visszarettentek a minden részletet dokumentáló, valósághűnek mondott fényirattól. Jókai Mór - Vörösmarty egyetlen, 1854- ben készült fényképét megkritizálva - egyenesen az „istentelen photográphiáról” ír, amely „nem szokásos vonalmakat kuszáit” a „szelíd, nyugodt költő arcába”, ki az erős napnak kitéve „a dagerrotyp ládája előtt ült.”11 „A kép mai helyzete valahol félúton van aközött, amit Thomas Kuhn ’paradigmának’ és ’anomáliának’ nevezett, éppúgy a humántudományok egyik központi témájának tűnik, mint egykor a nyelv” - állítja a vizuális kultúrával, ikonológiával foglalkozó neves professzor, W. J. T. Mitchell, s egyben megállapítja, hogy „a mindent átható képalkotás korában még mindig nem tudjuk pontosan, hogy mik is a képek. Milyen kapcsolat fűzi őket a nyelvhez, hogyan hatnak befogadóikra és a világra, hogyan kellene megértenünk a történetüket, és egyáltalán mit is kellene velük kezdenünk, vagy róluk gondolnunk?”12 Hász-Fehér Katalin a költő életében készült portréin végigtekintve azt állapítja meg, hogy az „arcképeknek az illusztráción túl az egész pályát értelmező jelentőségük is lehet”.13 E gondolati felvetésen elindulva Arany János fényképes univerzumába vontuk kevés számú, de élete fontos csomópontjain készült arcképeit, emellett ide értjük a környezetéről készülteket (személyeknek, általa látott táj- és városképeknek a sorát), valamint a napi 10
