Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

119.

Sokáig még ekkor sem értettem a felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha végzett fiú és nagy lány érkezett (pláne, ha - új fogalom - jegyesek), azokat a nagy fiatalokat magukra hagyták, a sétáikat nem zavarta féltés, sőt mintha még tolták volna őket egymáshoz és mintha örült volna minden öreg, hogy bajba dönti a gyerekeket.

Nem értettem: hát bűn a gondolat, nekem lányhoz még érni se szabad, azok meg összebújhatnak? vadúl csókolózhatnak?... Láttam!... - Mindig új alakot öltött a régi titok, félelmem nőtt, ha vágyam izgatott: féltem nőni, féltem, nem fogok a világon eligazodni soha.

12-1. . ^

Őrültek ezek? Töprengő agyam zúgott, büvölten, gyáván, lázasan.

Együtt?... És össze?... Miért? Mért teszi, mért tenné bárki, ami rossz neki?

Vagy a rossz nem rossz?... S tényleg, többnyire vidámak voltak, mint az a vak zene, a vendégek... Mi ebből az igaz?

Időnkint már gyanakodtam, hogy az egész világ hazudik, s valahogy nem bűn a bűn, nem titok a titok, csak azzá teszik, csak kinevezik ilyenné-olyanná a dolgokat...

A korzón is láttam "a lányokat”: egész rendesek voltak. Némelyik furcsán mosolygott - nem tudom, hogyan, - I én elszégyettem előtte magam s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer dacolni ég s föld törvényeivel.

122.

De ez még messze volt, ez az idő. Szemeimben egyre szebb lett a nő.- Ők finomabbak - mondta valaki - sok évezred nemesítette ki ízlésüket, bőrüket, húsukat.- Hát persze! - bólintottam; s hallgatag lelkem lányokkal zendűlt, akiket ismertem, s újak, ismeretlenek

jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek, szőkék, feketék, barnák, vörösek, földöntúliak és álmodozók, tündérek, mese-illusztrációk, s egy perc alatt újabb századokat finomultak, már olyan finomak voltak bennem, hogy az irtózatos: eltűnt belőlük minden, ami rossz, de minden más is, ami emberi: lobogtak a jövő lidércei.

3